Az ügynökakták történelmi hátterét elemezték levéltárosok egy podcast adásban
A huszadik századi magyar állambiztonsági hálózat működését és forrásait elemezték az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) munkatársai, Takács Tibor kutató és Unger Gabriella levéltáros az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontjának Glossza című podcastjában. Rámutattak: az „ügynök” elnevezés a korabeli hierarchiában csupán egyetlen kategória volt az informátorok és rezidensek mellett. A hatóságok többnyire zsarolással vagy lojalitásra hivatkozva kényszerítették ki az együttműködést, amelyet saját kezűleg aláírt nyilatkozat és fedőnév szentesített.
A hálózat mérete szorosan követte a diktatúra átalakulását. Az 1950-es évek elején, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) idején a létszám elérte a 40–45 ezer főt. Az 1962-ben létrehozott BM III/III. Csoportfőnökség már célzottabb belső elhárítást végzett, az 1972-es átszervezést követően pedig a létszám hatezer alá esett, majd a rendszerváltásig 8–9 ezer fő körül állandósult. A fő célpontoknak számító értelmiségiek és egyházi személyek mellett munkásokat és sorkatonákat is beszerveztek.
Bár az 1956-os forradalom idején és az 1989-es Dunagate-botrány során hatalmas iratmegsemmisítés zajlott, a megmaradt források tudományosan rekonstruálhatók. A nyilvánosság számára fontos mérföldkő, hogy novembertől az ÁBTL mintegy 24 ezer beszervezési karton adatait teszi közvetlenül kutathatóvá egy internetes adatbázisban.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔