Boldog az az író, akinek nincs mit írnia a családjáról
Forgách András Papám című kötete egy megrázó családtörténeti trilógia befejező darabja, amely a személyes és családi múlt legsúlyosabb terheit dolgozza fel. A szerző korábbi művei már előrevetítették a generációkon átívelő traumák feltárását. A trilógia nyitánya a 2007-ben megjelent, hatszáz oldalas Zehuze volt, amelyben egy Tel-Avivban élő nagymama intézi gondolatait és leveleit Budapesten maradt lányához. Ezt a szöveget a szerző később alapjaiban átdolgozta: háromszáz oldal kihúzásával és százötven hozzáadásával született meg belőle a Zehu.
A regényfolyam második kötete, az Élő kötet nem marad még közvetlenebb és megrázóbb titkokat hozott a felszínre: az anya és az apa állambiztonsági ügynökmúltját tárgyalta, akik annak idején Pápai-né és Pápai fedőnéven jelentettek. Ebben a műben a szikár levéltári dokumentumok egy szinte gyermeki, döbbent és indulatos írói nézőponttal találkoztak, miközben a szerző nem leplezte a feldolgozhatatlan tények okozta belső zűrzavart.
A záróakkordot jelentő Papám már egy jóval érettebb és letisztultabb irodalmi forma felé mozdul el. A könyv négy elbeszélésből épül fel, amelyek mindegyike az apa életének egy-egy meghatározó eseményét helyezi a középpontba. A kötet nem csupán puszta reflexió, hanem a fájdalmas tapasztalatok és az apa ügynöki múltjának művészi desztillációja, amelyben a jelen és a múlt képei szervesen összekapcsolódnak.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔