A Kasabian tudja, sosem lesznek régi formájukban, de nem hagyják abba

A Kasabian mindig ötvözte saját hangzását a kísérletezősebb stílussal. A 2004-es bemutatkozó album és a két évvel későbbi Empire a brit gitárzene hagyományaira épült, de a zenekart már akkor sem lehetett beskatulyázni: a rockosabb riffek mellé pszichedelikus hatások, elektronikus témák és táncolható groove-ok társultak. Az olyan dalok, mint a Fire, a Club Foot, az Empire vagy a Shoot the Runner, stadionméretű himnuszokká nőttek. A későbbi lemezeken a pszichedelikus rock, az elektronika, a funk, a diszkó és a britpop öröksége is helyet kapott a gitárközpontú megszólalás mellett; a lényeg az volt, hogy ezeket a hatásokat a saját világukba építették.

A legnagyobb törést nem zenei irányváltás hozta. 2020-ban Tom Meighant kirúgták, miután bántalmazta a párját, és bűnösségét a bíróságon is elismerte. A frontember elvesztése után az addigi gitáros, Serge Pizzorno vette át az éneklést. A The Alchemist’s Euphoria és a Happenings már az új korszak lenyomatai voltak; a frissen megjelent Act III ennek a harmadik fejezete.

Az albumon a Soulmate változatos, rockos, mégis könnyed dal erős váltásokkal, a Hippie Sunshine táncolós fesztiváldal: ez a két tétel idézi meg a legjobban a régi Kasabiant. A Superpowers a recenzensnek kevésbé állt össze, a Great Pretender klasszikus indie tempója jobban működött, a Nothing Better than This a diszkósabb vonalat mutatja, a Silver Apple Eyes pedig diszkót kever funkkal. Az utolsó harmadra alábbhagy a tempó, a Glide kicsit megfojtja a sodrást, a Hyper//Rising viszont karcos zárás, közelebb a Wolfmother hangzásához, mint a régi Kasabianhoz. Az Act III sodró, rövid, alig több mint 30 perces anyag, mintha ötletbörzét gyúrtak volna egybe: változatos, sok a remek nóta, de nem egységes, és amilyen intenzitással kezdődik, ugyanolyan gyorsan véget is ér. El kell fogadni, a zenekar már soha nem lesz olyan, mint korábban – ez azonban nem jelenti azt, hogy amit csinálnak, ne lehetne jó.