Miért marad névtelen sok kortárs regény elbeszélője?
A kortárs szépirodalomban feltűnően gyakori, hogy az elbeszélőnek nincs neve, miközben az olvasó akár több száz oldalon át követi a gondolatait, szokásait és életének legintimebb részleteit. A jelenség annyira elterjedt, hogy Sam Sacks 2015-ben „járványnak” nevezte; azóta több fontos regényben is megjelent, köztük Katie Kitamura Audition, Ben Lerner Transcription, Deborah Levy My Year in Paris with Gertrude Stein és Rachel Cusk Life of M című művében.
A névtelenség különböző irodalmi hagyományokhoz kapcsolódhat. Apokalipszisregényekben a társadalmi rend összeomlása teszi fölöslegessé a neveket, keresztény allegóriákban az egész emberiséget képviselheti, thrillerekben pedig fordulatot készíthet elő. A vizsgált kortárs regényekben azonban inkább olyan városi, befelé forduló figurákról van szó, akik elszigeteltségüket nem a világ pusztulásának, hanem saját töprengéseiknek köszönhetik.
A név hiánya az identitás bizonytalanságát is jelezheti. A Rebecca névtelen második Mrs. de Winterje például önmagát elsősorban elődje, a névvel és erős személyiséggel rendelkező Rebecca helyetteseként érzékeli. Az Audition elbeszélője egyszerre több tudat egymásra rétegződését tapasztalja. Az anonimitás ugyanakkor nem feltétlenül teszi a szereplőt egyetemessé vagy könnyebben azonosíthatóvá: a konkrét részletek adják az identitást, nem azok hiánya. A különös ellentmondás az, hogy ezeknek a narrátoroknak valójában van nevük, csak az olvasó nem tudhatja meg, miközben a környezetük ismeri őket. A visszatartott név így azt mutatja meg, hogy egy ember mások számára létezhet úgy is, hogy a könyv olvasója kívül marad ezen a kapcsolaton.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔