Tarnóczi Jakab: felszabadító, hogy véget ért az embertelen rendszer, de ezernyi kérdés maradt

Tarnóczi Jakab már fiatalon a Katona József Színház ünnepelt sztárrendezője és a művészeti tanács tagja lett, most mégis felmondott. A HVG interjújában a döntés okáról, a Z generációról és a Fidesz bukásáról, a fiatalok életéről, valamint a Madách Színház igazgatói pályázatáról is kérdezték.

Kevés magyar rendezőnek van ennyire felismerhető stílusa, de ő nem törekedett tudatosan egységességre, bár örül, ha mások így látják. A nemzetközi, főleg német nyelvterület piacán szerinte felismerhető nyelv nélkül nehéz megmaradni, ennek hátulütője az önismétlés. Itthon szerzői módon építkezik és kipróbál új megoldásokat; külföldön, első meghívásoknál alkalmazott rendezőnek érzi magát, aki adott anyagból hozza ki a lehető legjobb előadást. A kelet-európai, magyar látásmódja miatt hívják, de nagyobb színházban nem kap rögtön szabad nagyszínpadot.

A piac és a címkézés szerinte tényszerű: a filmeknél is azokat várják, akiknek sajátos formanyelvük van, például Wes Andersont, Roy Anderssont vagy Quentin Tarantinót. A nagyszínpad előtt a Sufniban és a Kamrában is rendezett; első nagyszínpadi munkája a Melancholy Rooms volt, szokatlan, kevéssé beszédes, szövegkönyv nélküli előadás. Ez Máté Gábor igazgató bizalmának köszönhető, aki megbízható alkotóknak adott szabad teret. A huszonéves berobbanás súlya csak tavaly, a Rekviem próbáin, Szirtes Ágival jutott eszébe. Tizenöt-tizenhat évesen Salgótarjánból jött Pestre; a Katonáról és az Ivanovról mit sem tudott, Szirtes játéka mégis mélyen hatott rá.