Sinclair Lewis kapta meg az irodalmi Nobel-díjat 1930-ban
1930. november 5-én Sinclair Lewisnak ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat élethű leíró művészetéért, valamint szellemes, új karaktereket teremtő humoráért. Az Egyesült Államok legelső Nobel-díjas írójaként a kitüntetést nem puszta önünneplésre használta fel: díjátadó előadásában szokatlanul éles hangon bírálta a hazai irodalmi infrastruktúra hiányosságait és a nemzeti kultúrát gúzsba kötő konvenciókat.
Beszédében kifejtette, hogy az amerikai olvasók és írók többsége fél minden olyan műtől, amely nem az ország feltétlen dicsőítéséről szól. Karikírozta a korabeli bestsellerek hamis sablonjait, ahol a férfiak kivétel nélkül daliásak, gazdagok és becsületesek, a vad leányok mind tökéletes családanyává válnak, a valóságot pedig romantizált New York-i milliomosok és déli ültetvények fedik el. Nehezményezte, hogy az alkotókat intézményi támogatás híján a társadalom csupán felszínes dekoratőrnek vagy szórakoztató bohócnak tekinti ahelyett, hogy valós súlyt tulajdonítana a munkájuknak.
Kíméletlen bírálatai mellett Lewis méltatta kiváló pályatársait is – köztük Theodore Dreisert, Eugene O’Neillt, Willa Cathert, Henry Menckent, Sherwood Andersont, Upton Sinclairt és Ernest Hemingwayt, aki huszonnégy évvel később maga is átvehette a Nobel-díjat. Zárásként reményét fejezte ki az amerikai irodalom jövőjével kapcsolatban: úgy vélte, hogy Hemingway mellett olyan szerzők, mint Thomas Wolfe, John Dos Passos vagy William Faulkner végleg maguk mögött hagyják a szűk látókörű provincializmust, és az ország nagyságához méltó művészetet teremtenek.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔