A Ghost Song kritikája: Fatih Akin nem éri el csúcsformáját a szellemi romantikában

Fatih Akin Ghost Song című természetfeletti románca idén a San Sebastián-i filmfesztiválon nyitott, a Variety szerint azonban nem éri el a német–török rendező középső 2000-es évekbeli művészi csúcsát, a Head-On és az Edge of Heaven egymást követő fesztiválsikereit. Akin azóta műfajban, stílusban és formában is kalandozott: kereskedelmileg bejött a Diane Kruger-thriller, az In the Fade, és a helyi hiphopéletrajz, a Rhinegold, a korábbi szigorúságot és hatást mégsem hozta vissza. A történet két huszonéves, egyetlen estébe sűrített udvarlásáról szól, amelyet a halál sem szakít teljesen szét. Farasha, Mariam Dawoud első filmszerepében, szír menekült, aki Törökországon át Hamburgban telepedett le; fejkendőt visel, apja nyomán fizikát tanul, anyja elől pedig egy hasi lepketetoválást titkol. A hamburgi Telemichel torony diplomaosztós partiján ismeri meg Farist, Eren M. Guvercint, a német születésű, török származású muszlimot. Részegen Una (Carlotta von Falkenhayn) társaságában az autójába ülnek, a kocsi az Elbába zuhan. Faris kórházban ébred, Farasha megfulladt; ő láthatatlanul járja a Földet, egyedül apja szól hozzá, és közli: a muszlim gyászidőhöz igazodva negyven napig álmokban keresheti fel az élőket. Így folytatódik a egyre veszélyesebb udvarlás. A tinta fekete-fehér, hamburgi látképekkel teli felvétel Wim Wenders berlines Wings of Desire-ére emlékeztet; az összevetés a vékonyabb, kevésbé lírai új filmet nem hízeleg, de piacképes. A Ghost Song saját hangját a muszlim hit fiatal, sokkultúrájú szereplőkön át történő értelmezése adja; Akin Bea Davies rajzolóval képregényt is készített belőle. A Variety szerint a szereplők halványak, a szöveg naiv és túlírt, a legmélyebb jelenet, amikor Farasha testetlenül nézi, ahogy családja rituálisan tisztítja és temetésre készíti a holttestét. A film ettől függetlenül hozzáférhető, vonzó, és a rendezőnek ifjúsági sikert hozhat.