Elsa Berrien szemcsés fotókkal idézi meg ’56-ban elmenekült nagyapját
Elsa Berrien 2020-ban szerzett képzőművészeti diplomát a chicagói School of the Art Institute of Chicagóban, 2024-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterszakán végzett, jelenleg Új-Angliában él. Analóg filmre fényképez, sötétkamrában hív elő, kollázsokat és könyveket is készít; munkáiban a személyes és intézményi archívumok működését vizsgálja, azt, hogyan formálják a történelmi és jelenkori események a múlt megőrzését. „This is the finest place I have struck yet” („Ez a legszebb hely, amire valaha is rábukkantam”) című projektje ismétlődő vizuális és kézzelfogható kísérletekkel próbál emlékeket rögzíteni egy családról, amelyet társadalmi-politikai események szakítottak szét, majd földrajzi távolság tartott távol. Berrien az Egyesült Államokból Magyarországra érkezve a nagyapját és az általa hátrahagyott családot akarta jobban megérteni: a férfi az 1956-os magyar forradalom résztvevőjeként tizennyolc évesen menekült el, és máshol kezdett új életet. A fájdalmat gyakran csend övezi; a művész szeretett volna szót váltani a nagyapa szerepéről a traumatikus időszakban, de ő nem kíván beszélni róla. Berrien arra jutott, hogy nem kell mindent napvilágra hozni, különösen ha a múlt nem a sajátja, és hogy a nosztalgia mellett a családtörténet is veszélyes lehet: akik átélték, azoknak a fájdalomtól nem egyszerű megszabadulni. Ahelyett, hogy egy bizonytalan emlékezetű múltat rekonstruálna, a nagyapa magyarországi jelenlétének nyomait gyűjtötte, ünnepekkor az Egyesült Államokban, a nagyapa mellett is. Kollázzsal és rétegzett fényképekkel mesterségesen konstruált archívumot hozott létre, amelyet nem kötnek a szétszakított családokat elválasztó földrajzi, nyelvi és hagyománybeli akadályok; ez az archívum a kettejük jelen idejű, Magyarországhoz fűződő közös kötődéséből formálódik.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔