A Közel-Kelet a helyi szereplőkre marad – véget ér a nagyhatalmi beavatkozások korszaka?
A Foreign Policy szerzője Steve Simon értékelésével egyetért: Washington közel-keleti „átalakítási” tervei a múltban kudarcot vallottak, ma is kudarcot vallanak, és ha folytatnák, továbbra is kudarcot vallanának. A cikk szerint azonban ezeket a kísérleteket sem az Egyesült Államok, sem más külső hatalom nem viszi tovább. Egy évszázados vagy hosszabb időszak zárul le, amelyben a külső nagyhatalmak akkor is ők hajtották a régió eseményeit, ha fő céljaikat nem érték el. 1919 óta először a történéseket elsősorban a helyi szereplők határozzák meg; a sikertelen amerikai–izraeli háború Irán ellen vízválasztó, de inkább gyorsítja a már látható folyamatot. A modern Közel-Keletet kívülről formálták: az első világháború győztes szövetségesei az 1919-es párizsi békekonferencián, a háború alatti ellentmondásos ígéretek után, az Oszmán Birodalom romjain új államokat vágtak ki. Nagy-Britannia és Franciaország a Népszövetség mandátumai alatt a két háború között lényegében Libanont, Irakot, Izraelt, Szíriát és Jordániát kormányozta; a helyiek már a második világháború előtt nyugtalanok voltak, a háború pedig lehetetlenné tette az európai ellenőrzés fenntartását. Szaúd-Arábia önerőből lett független, a kisebb öbölbeli államoknak Britanniától jutott biztonsági fedezet. Külső, különösen amerikai támogatás volt döntő Izrael 1948-as létrejöttében; 1953-ban London és Washington közösen döntötte meg Irán demokratikus kormányát. A Szovjetunió az 1950-es évek közepén fegyvert küldött Egyiptomnak és Szíriának, ami hozzájárult az 1956-os szuezi válsághoz, és a térséget a hidegháború központi színterévé tette. A következő 35 évben Washington és Moszkva fegyverezte klienseit, ellenségesnek ítélt rezsimeket döntött vagy próbált dönteni, és korlátozott, rövid beavatkozásokat hajtott végre; a tűzszünetekben együttműködtek, a tágabb békét viszont a nagyhatalmi rivalizálásnak áldozták. A hidegháború vége sem szüntette meg a beavatkozást, csak az Egyesült Államok maradt egyedül: az első Bush-kormányzat 1991-ben koalíciót szervezett Irak kuvaiti megszállásának felszámolására, megszervezte az 1991-es madridi konferenciát, és átvette – a cikk szerint rosszul kezelte – az oslo-i békefolyamatot.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔