Hogyan teremt kapcsolatot az irodalom az író és az olvasó között
Az esszé azt vizsgálja, mi történik az irodalmi mű és olvasója között, és miért érdemes az olvasást párbeszédként felfogni. A kiadói gyakorlat gyakran vásárlóként kezeli az olvasót, akit egy kellemes vagy kulturálisan gazdagító élmény ígéretével kell rávenni a könyv megvételére. Közben a könyv minden részlete az író elsőbbségét hangsúlyozza: a szerző neve a borítón, a gerincen, a címlapon, a stáblistán és olykor még az oldalak tetején is megjelenik. Az epigráf eredeti szerepe ezzel szemben az lenne, hogy megmutassa a mű szellemi előzményeit és rokonságát; ha az író saját korábbi szövegéből választ idézetet forrásmegjelölés nélkül, az inkább önmagába forduló gesztus.
Az esszé szerint ez a szerzőközpontúság más művészeti ágakban is jelen van: az alkotó elfoglalja a színpadot, a kamerát vagy a falat, a közönség pedig passzív fogyasztóvá válik. A fikció azonban az írás és az olvasás pillanatában is személyes képzeleti erőforrásokat mozgat meg, ezért ugyanaz a könyv minden olvasó emlékezetében más alakot ölthet. Innen ered a kérdés: kié a könyv, az íróé vagy az olvasóé?
A szerző az irodalmi alkotás pszichológiáját és idegtudományát is szeretné mélyebben megérteni, különösen az emlékezet és a képzelet szerepét. Szerkesztőként azonban úgy látja, hogy munkája elsősorban az olvasókra való figyelem: segítenie kell a szerzőt a mű fogadtatásával és kereskedelmi sorsával kapcsolatos szorongás kezelésében. Első fontos felismerését Sigmund Freud „A költő és a fantáziaműködés” című írásából merítette, amely az írást a gyermekkori játékhoz hasonló, komoly és mély fantáziatevékenységként értelmezi.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔