Anne Carson nehéz, radikális költészetét ismeri el a Nobel-díj
Anne Carson irodalmi Nobel-díja egyszerre jelent fontos elismerést egy kivételes költőnek és jelzést arról, hogy a Nobel-bizottság időnként hajlandó szembemenni a prózaközpontú irodalmi trendekkel. Bár Carsont évek óta az esélyesek között emlegették, a díj odaítélése mégis meglepetés, mert a költők ritkábban kerülnek Nobel-közelbe, mint a regényírók. Az elmúlt harminc évben költőként 1995-ben Seamus Heaney, 1996-ban Wisława Szymborska, 2011-ben Tomas Tranströmer, legutóbb pedig 2020-ban az amerikai Louise Glück kapta meg az elismerést. Bob Dylan vitatott díjazását a szerző külön kezeli.
Carson életműve összetett, radikális és tudatosan nehéz olvasmány. Verseinek és verses regényeinek megértéséhez jól jöhet az antik hagyomány ismerete, annak alakulástörténete, valamint az a részben ókori, részben kortárs utalásháló, amelyre művei épülnek. Ez a követelőzés azonban nem zárja ki a szórakoztató vagy érzelmileg megrázó hatást: Carson költészete lehet szívbemarkoló, letaglózó és felemelő is.
A díjazás közben az irodalmi világ egyenlőtlenségeire is ráirányítja a figyelmet. Carson kanadai, de élete jelentős részét New Yorkban és környékén, később Michiganben töltötte, így az Egyesült Államok nagy súlyú irodalmi közege segítette láthatóvá válását. Ez nehezebb egy moldáv, ghánai, hondurasi vagy magyar költő számára. A szerző szerint azonban most elsősorban annak lehet örülni, hogy egy nagy költő kapta a díjat: Carson főműve, a Vörös önéletrajza magyarul is olvasható.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔