Hetven évvel ezelőtt, november 4. után is dúltak a legsúlyosabb harcok Budapesten
November 4. az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének emléknapja, ám Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja szerint a szovjet csapatok második katonai intervenciója nem jelentette az ellenállás azonnali végét. Hajnalban indult a támadás, a megszállók azonban egyes helyekre csak napokkal később jutottak el. A fővárosban a harcok nemhogy elcsendesedtek volna: több helyen ekkor kezdődtek a legsúlyosabb összecsapások, különösen november 7-én haltak meg sokan, köztük nagy számban 15–16 évesek. November 4. után számos fiatal lány letette a fegyvert, és sebesülteket ápolt; köztük volt a 15 éves Szeles Erika, aki már segítőként vesztette életét. A Gubacsi híd környékén és Csepelen olyan kitartó volt az ellenállás, hogy a szovjeteknek külön erősítést kellett vezényelniük. Pécs vidékén a „mecseki láthatatlanok” november 3–4-én húzódtak a hegyekbe; a mintegy kétezres csoport nagy része november 14–15-re feloszlott, de voltak, akik a következő év márciusában, áprilisában, sőt májusában is bujkáltak. Hasonlóan tartós fegyveres ellenállásról tudunk Keszthely és Rezi térségében is. A fegyveres csoportok felszámolása után röplapok tartották fenn a forradalom követeléseit a szovjet megszállás és a törvénytelen Kádár-kormány ellen, 1957 januárjáig–februárjáig; az újjászerveződő állambiztonság később maga is bekapcsolódott, provokációs céllal. Budapesten, Egerben, Veszprémben, Pécsen és másutt nők ezrei vonultak feketében, némán; a hatalom nem mert erőszakkal fellépni. Az év végére kiépült a megtorló gépezet: internáltak között sokan nem harcoltak, hanem a forradalom idején szabadult egykori politikai foglyok vagy „megbízhatatlanok” voltak. November 4. tehát a szovjet hadművelet kezdete, nem a szabadságharc minden formájának lezárása.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔