A megszorítások következményei a felsőoktatásban
Az írás személyes egyetemi élményből kiindulva mutatja be, hogyan alakítják át a megszorítások a felsőoktatás mindennapjait és az ott dolgozók gondolkodását. A szerző egy tanév végi ünnepségen, talárba öltözött oktatók között beszélgetett egy nála idősebb kollégájával, aki azonnali hatállyal nyugdíjba vonult. A szerző azt kérdezte tőle, vajon kevésbé lesz-e kétségbeesett, ha felhagy az intézményi feladatokkal, és ismét csak tanítással és írással foglalkozhat. A kolléga válasza szerint a korábban megtapasztalt működési zavarokat már nem lehet „nem látni”.
A szerző szerint a megszorítások bürokratikus nyelve következetesen romlásként megélt változásokat állít be megmentésként. Korábban az „innováció” és a „diszrupció” fogalmaival próbálták jövőbe mutató átalakulásként bemutatni a bezárásokat és elbocsátásokat, újabban pedig az „eredmények”, a „megfelelő méretezés”, a „stratégiai tervezés” és mindenekelőtt a „mérőszámok” kerültek előtérbe. Ezek a fogalmak a szöveg értelmezésében azt az illúziót keltik, hogy kevesebb finanszírozásból és erőforrásból több munkát lehet előállítani.
A felsőoktatásban mindez az oktatók fokozódó adminisztratív és vezetői terhelésében, valamint a tudományos küldetés védelmének nehézségében jelenik meg. A szerző David Hollingshead „Humanists Have Done Nothing Wrong” című írását méltatva azt állítja, hogy a bölcsészettudományok bírálói gyakran tájékozatlanságra épülő képet terjesztenek, amelyet az egyetemek túl sokáig kezeltek jóhiszemű vitaként.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔