A könyvgyűjtés illattörténete
A könyvek illata évszázadokon át nem pusztán érzéki benyomásként, hanem a tudás és a műveltség jelképeként is megjelent. Richard de Bury angol könyvbarát 1345-ben a középkori Európa fontos tudományos központjának számító Párizs könyvtárait és könyvárusait a fűszerüzleteknél is aromásabbnak nevezte. Philobiblion című művében az olvasást az emlékezet „édesítéséhez”, a könyvgyűjtést pedig illatos virágok összeszedéséhez hasonlította. A tudás szerinte olyan szellemi illatot áraszt, amely másokat is magához vonz.
Hasonló képzetek a középkori perzsa gondolkodásban is megjelentek: Al-Ghazali a gondolatokat gyűjtő és megosztó embereket illatos pézsmával teli edényhez hasonlította. Ezzel szemben több filozófus, köztük Arisztotelész és Immanuel Kant, megbízhatatlannak és túl szubjektívnek tartotta a szaglást. A könyvszag ezért a műveltség valódi bizonyítéka helyett gyakran a felszínes gyűjtögetés gúnyos jelképe lett. Jean de La Bruyère a használatlan, marokkói bőrbe kötött könyvek illatát a cserzőműhelyek bűzéhez kapcsolta, más szerzők pedig az olvasatlan könyvek „tanulásaromáját” karikírozták.
A kínai shuxiang szó egyszerre jelenti a tudást és a könyvek illatát. A 17. és 18. században a gazdag könyvtár a társadalmi tekintély és a családi hagyomány jele volt. A szag gyakorlati szerepet is kapott: a 11. században kínai gyűjtők illat alapján próbálták felismerni a mesterségesen öregített hamisítványokat, 1781-ben pedig egy Suzhou-ból hozott kötet „ősi illata” erősítette meg annak értékét. Az esszé így azt mutatja be, miként fonódott össze a könyvek fizikai szaga az emlékezettel, a hitelességgel és a tudás kulturális tekintélyével.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔