Refn: A totális kudarc a legjobb dolog, ami történt velem

Nicolas Winding Refn dán rendező a Pusher és a Bleeder karcos alvilági drámáival indult, majd Amerikában úgy bukott el, hogy korábbi sikereit kellett folytatnia. A Drive a 2010-es évek egyik meghatározó amerikai filmje lett: sztárt faragott Ryan Goslingból, slágert csinált a Nightcallból, és szélesebb közönségnek mutatta be Oscar Isaacet. A siker után mégsem klónokat gyártott. A szándékosan taszító 2013-as Csak isten bocsáthat meg és a 2016-os divatszatíra, a Neon démon után felhagyott a filmezéssel: az Amazonnak a Too Old To Die Youngot, a Netflixnek a Koppenhágai cowboyt készítette; ezek a hetvenes–kilencvenes éveket idéző stílusgyakorlatok inkább kuriózumok maradtak. 2026-ban tért vissza a mozikba a Neonpokollal (eredeti címén Her Private Hell), amely próbababákra emlékeztető női alakokat, csontreccsentő akciót és pszichedelikus jeleneteket vonultat fel. Két gyökeresen ellentétes ötletét a fiókban heverő Leatherman-gyilkos köti össze: Sofie Thatcher egy soha nem létezett futurisztikus városba érkező fiatal nőt, Charles Melton az ötvenes évek Sanghajában öklével rendet tenni próbáló amerikai közlegényt alakít. A Telex online interjújában Refn a totális kudarcot a vele történt legjobb dolognak nevezte, a sikert pedig a bukás furcsa formájának, amely az önismétléshez visz. A filmet rövidebbnek érezte a sorozatoknál; a mozi intézményét védeni, táplálni és határait feszegetni akarja. 1978-ban New Yorkba érkezve a tévékapcsolgatásban ismerte fel a narratíva nélküli, mégis mintázatokat adó élményt, amit a mai közösségimédia-görgetéshez hasonlít, és ilyen azonnali hatást akart a Neonpokoltól is.