A szentendrei Skanzen több mint egy évtizede múltidéző terápiával segíti a demenciában szenvedőket
A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum idén tizenkettedik éve tart demenciával élőknek szóló, díjnyertes foglalkozásokat. Ősszel és tavasszal hetente egy háromszobás, fehér parasztház ’80-as évekre berendezett nappalijában találkoznak idősek családtagjaikkal vagy idősotthonok gondozóival: nézelődnek, beszélgetnek, emlékeznek. Szigethy Zsófia foglalkozásvezető szerint sokan itt találnak magukra, énekelni és beszélgetni kezdenek, akik otthon már befelé fordulnak.
Egy otthonból érkező, középsúlyos demenciával élő néniről a gondozóknak alig volt adatuk. Egy szikvízgyári szalagsort ábrázoló fotóalbumnál hirtelen felismerte: ő is ilyen helyen dolgozott; az emlékre a gondozás is építhetett. Éva néni nem akart eljönni, az asztal sarkán csendben ült, karácsonyi éneknél azt mondta, már nem tud semmit. A csoport mégis énekelt; előbb a dallam, majd a szöveg is visszajött, arca felderült. Sokol rádiók, iskolaköpenyek, szódásszifonok és a türelmes odafordulás hasonló pillanatokat hoznak.
A program vendégségnek tűnik – koccintás, ének, egyszerre több beszélő –, valójában tudatosan, tudományosan tervezett. A demencia a kognitív képességek visszafordíthatatlan romlása: először a rövid távú memória, később tájékozódás, beszéd, emlékezés, apraxia, mozgás, nyelészavar. Nem gyógyítható, csak lassítható; a Skanzen terápiája a múzeumok társadalmi szerepét is újraértelmezi. A résztvevők a hagyományos tevékenységeket, köztük a szörpivást is az állapot lassításához kötik; egy idős asszony megjegyezte, legalább a sírjára az kerülhet, hogy szörpivásban halt meg.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔