A magyar nemesek életüket és vérüket ajánlották Mária Terézia trónjának védelmében

VI. Károly császár (magyar királyként III. Károly) az 1713-ban megalkotott, a magyar országgyűlés által 1723-ban elfogadott Pragmatica Sanctióval akarta biztosítani a Habsburg-ház leányági örökösödését és Mária Terézia zavartalan trónra lépését. Életében a legtöbb európai hatalom elismerte a törvényt, 1740 őszi, váratlan halála után azonban a reálpolitika felülírta az adott szót. Bajorország azonnal igényt jelentett be a Habsburg-örökségre, Franciaország gyenge ürüggyel halogatta az elismerést, Poroszország pedig Sziléziát kérte támogatásért. Mielőtt Bécs érdemben válaszolt volna, Nagy Frigyes inkább a fegyverekre bízta a döntést: kirobbant az 1748-ig tartó osztrák örökösödési háború.

1741 nyarára Szilézia és Csehország veszni látszott, porosz–francia szövetség állt fenn, és küszöbön volt Bajorország, Szászország, Spanyolország és Svédország csatlakozása. Mária Teréziát júniusban Pozsonyban magyar királlyá koronázták, szeptemberre pedig új országgyűlést hívott össze a rendek harctéri segítségéért. A legenda szerint újszülöttjével, a későbbi II. Józseffel a karján jelent meg, sőt megcsípte a gyermeket; a források szerint a kisfiút csak jóval az ülés után vitték utána Pozsonyba. Latin beszédében Magyarországra, személyére, gyermekeire és a koronára hivatkozva, mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségéhez folyamodott. A rendek a „vitam et sanguinem” – életünk és vérünk – felkiáltással álltak mellé. Az anekdota szerinti „sed avenam non” (de a zabunkat nem) kiegészítés ebben a formában nem igazolható, de másnap megszavazták a nemesi felkelést, első körben nagyjából 20 ezer újoncot, hat új gyalogezredet. A magyar gyalogság, a huszárok és a királynő mellé felállított magyar testőrség szerepet játszott abban, hogy a Habsburg-ház létét veszélyeztető konfliktusból a császárság mindössze Szilézia elvesztésével jött ki.

A Rákóczi-szabadságharc bukása után alig ötven évvel a rendek esélyt kaptak volna a Habsburgok kellemetlen helyzetbe hozására, de az újra erősödő török fenyegetés – 1739-ben vereséggel zárult a négyéves orosz–osztrák–török háború – miatt nem merték a szakítást. A segítség árát is megkérték: megerősíttették jogaikat, biztosították a nemesi birtokok adómentességét, és kiharcolták a magyar vezényleti nyelvet.