Drága és széttagolt az amerikai utánpótlásfutball rendszere

Az amerikai labdarúgás utánpótlásrendszerének problémáira a legutóbbi világbajnoki kudarcok ismét ráirányították a figyelmet. A férfiválogatott gyenge szereplése után a bírálatok elsősorban a „pay-to-play” modellre, vagyis arra irányultak, hogy az elit utánpótlásfutball költségei sok család számára megfizethetetlenek. Az amerikai U20-as női válogatott szeptemberi gyenge világbajnoki eredménye tovább erősítette az aggodalmakat, bár azt részben a klubok játékos-elengedési gyakorlata és a versenynaptár miatt is magyarázták.

A rendszer nemcsak drága, hanem széttagolt is. Az US Soccernek nincs olyan központi hatalma és pénzügyi ereje, amellyel egyetlen átfogó reformot végigvihetne egy ekkora országban. Miközben a szabadidős futball, a középiskolai csapatok és a férfi profi akadémiák többnyire hozzáférhetők, a döntő köztes szintet a „travel” futball jelenti. Ennek éves költsége az alacsony négy számjegyű összegtől az alacsony öt számjegyűig terjed, és éppen ez a szint számít a legtöbbet a főiskolai és profi megfigyelők számára.

A reformról évek óta változó, egymásnak ellentmondó elképzelések jelennek meg. 2011-ben Claudio Reyna a Barcelona játékfelfogására épülő képzési programot mutatott be, 2014-ben már három szervezet tantervének összehangolása okozott gondot. 2026-ban Emma Hayes a legmarkánsabb reformhang, de a kérdés az, hogy a mostani sürgetés tartós változássá válik-e.