Német szabotázsakció volt az első manhattani merénylet

Az 1916-os Black Tom-robbanás a modern amerikai történelem egyik legjelentősebb, külföldi ügynökök által végrehajtott szabotázsakciója volt: a New York-i kikötőben történt detonációt a német császári hírszerzés szervezte az antant ellátmányozásának megakadályozására, a több ezer tonna robbanóanyag megsemmisülése pedig jelentős károkat okozott a metropolisz környékén – a felelősség elismerése és a kártérítések azonban évtizedeken átnyúló politikai folyamat eredményeképpen valósultak meg. Az Egyesült Államok az első világháború 1914-es kitörése után hivatalosan semleges maradt, de ipara hatalmas hasznot húzott a hadianyag-exportból: a brit tengeri blokád miatt az évente mintegy hárommilliárd dollár értékű amerikai fegyverzet és lőszer gyakorlatilag kizárólag Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország hadseregeihez jutott el, nagyrészt a New York-i kikötő jelentős raktárkapacitású termináljain keresztül. Johann von Bernstorff washingtoni német nagykövet tiltakozásai eredménytelenek maradtak, ezért 1915-től a császári főparancsnokság aktív szabotázsakciókat rendelt el, amelyek irányítását Franz von Papen katonai attasé és Franz von Rintelen kapitány kapta meg; utóbbi kiterjedt hálózatot épített ki New Yorkban, és vegyészek, valamint kikötői munkások bevonásával időzített gyújtóbombákat helyezett el az antant hajóin. Bár Rintelent végül elfogták a britek, a hálózat tovább működött, és figyelme a hajókról a szárazföldi célpontokra, köztük a Jersey City partjainál fekvő, lőszerekkel és robbanóanyagokkal teli Black Tom-mólóra terelődött. Az akciót 1916. július 29-én éjjel hajtotta végre Kurt Jahnke, Lothar Witzke és egy Michael Kristoff nevű helyi munkás: kihasználva a gyenge őrizetet és a szabályokat megszegve felhalmozott hatalmas robbanóanyag-készletet, tüzeket gyújtottak a vagonok és a kikötött uszályok között. Július 30-án hajnali 2 óra 8 perckor következett be az első, majd egy második hatalmas robbanás, nagyjából két-négymillió tonna TNT és lőszer felrobbanásával. A lökéshullám megrongálta a Szabadság-szobrot és az Ellis Island-i bevándorlási központot is, kilométerekkel távolabb érezhető volt, a kár meghaladta a több tízmillió dollárt, az áldozatok száma a hétvégi időpont miatt azonban viszonylag alacsony maradt. A hatóságok kezdetben ipari balesetként kezelték az esetet, az ügynökök elmenekültek. A háború után felállított amerikai-német vegyesbizottság nyomozói világszerte gyűjtöttek bizonyítékokat, Witzke pedig Dél-Amerikában beismerte a merényletet. A bizottság 1939-ben hivatalosan megállapította Németország felelősségét, és ötvenmillió dollár kártérítést ítélt meg; a nemzetiszocialista vezetés megtagadta a fizetést, így a törlesztést csak 1953-ban kezdte meg a demokratikus Nyugat-Németország, és a kifizetések egészen 1979-ig tartottak.