Molekuláris vizsgálattal azonosították a gyógyászati múmiapor összetevőit
Német kutatók modern kémiai és molekuláris módszerekkel vizsgálták a középkori Európában és az iszlám világban használt múmiaport. A vizsgálat 24 középkori gyógyszermaradványra, öt ókori egyiptomi múmiatöredékre, valamint halotti leplekre és balzsamozószerek maradványaira terjedt ki. A kutatók molekuláris „ujjlenyomatok” alapján egyértelmű kapcsolatot találtak több patikaszer és egy múmiafej balzsamozóanyagai között. Ez lehetővé tette, hogy a múzeumokban őrzött gyógyszerészeti és régészeti tárgyakat közvetlen kémiai összefüggésben vizsgálják.
Az elemzés egy korábban vitatott összetevőre is fényt derített: a mintákban az aloe jelenlétét mutatták ki. Az ókori görög leírások nem említik ezt az anyagot, az egyiptomi receptúrákban azonban szerepel egy máig bizonytalan jelentésű hieroglifa, amely a kutatók szerint az aloéra vagy annak kivonatára utalhatott. Állati sejttenyészeteken végzett kísérletekben a múmiakivonat mérsékelt sejtvédő hatást mutatott, és kis mértékben lassította az influenzavírus szaporodását. A tudósok további vizsgálatokkal szeretnék feltárni a több évszázados készítményekben megőrződött hatóanyagok működését.
A múmiapor elterjedése egy történelmi félreértéshez kapcsolódott. A perzsa mumia eredetileg természetes aszfaltot és bitumenes anyagokat jelölt, amelyeket sebek és törések kezelésére használtak. Amikor ezekből hiány alakult ki, a kereskedők gyantával tartósított egyiptomi holttesteket kezdtek feldolgozni és gyógyszerként értékesíteni. A 16. és 17. században a port szinte mindenféle betegség ellen ajánlották, sőt a kereslet hamisítóipart is létrehozott. A gyakorlat a 19. század végéig maradt fenn.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔