A keresztény egyházak sem tudták mindig eldönteni, mit gondoljanak az abortuszról

Hegedüs Zsolt egészségügyi miniszter szeptember elején az úgynevezett szívhangrendeletről, a sürgősségi fogamzásgátlásról, a gyógyszeres terhességmegszakításról és az „életkezdeti etikai döntésekről" egyeztetett magyar egyházi vezetőkkel, ami felveti a kérdést, milyen köze is van egyáltalán az egyházaknak a nők reproduktív jogaihoz. Az NLC cikke ehhez kapcsolódva áttekinti a nyugati kereszténység és a művi terhességmegszakítás szövevényes történetét, amelyből kiderül, hogy a kérdés sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk. A Biblia az abortuszról nem ír konkrétan, bár a gyakorlata valószínűleg egyidős az emberi civilizációval; a 139. zsoltár és Jeremiás könyvének gyakran idézett passzusai legfeljebb azt állítják, hogy Isten az ember még meg nem született formáját is ismeri.

Az egyházi álláspont a történelem során többször változott. Az 1–2. századi Didakhé és Tertallianus már a fogantatás pillanatában emberi életet látott a magzatban, ám más kora keresztény szerzők másként vélekedtek. Lactantius, Szent Jeromos és maga Szent Ágoston is úgy gondolta, hogy a lélek csak hetek múlva költözik a fejlődő magzatba; Ágoston a formátlan magzat elvetését nem tartotta gyilkosságnak, bár az abortuszt erkölcstelennek minősítette. Canterburyi Szent Anzelm szerint „egyetlen ember sem fogadhatja el" a fogantatáskori lélekbeáramlást, a Decretum Gratiani kánonjogi gyűjtemény pedig kimondta, hogy „nem gyilkos az, aki abortuszt hajt végre, mielőtt a lélek a testbe költözne". Aquinói Szent Tamás is hasonlóan, 40, illetve 90 napos megkülönböztetéssel közelítette meg a kérdést – vagyis a katolikus egyház mai, egységes álláspontja nem öröktől fogva létezett, hanem történelmi fejlődés eredménye.