Tajvan jogi státusza kétértelmű, de az amerikai politika nem kellene annak legyen

A Foreign Policy szerint Tajvan jogi státusza kétértelmű, amit a világ évtizedek óta inkább ignorál. Peking szuverenitást követel a szigeten, Tajpej ezt tagadja, és belpolitikai nyomás miatt egyik fél sem engedheti meg a hátrálás látszatát. Egyik sem kényszerítheti rá a másikat: egy „sikeres” invázió tönkretenné Kína gazdaságát és akár a hadseregét is, egy tajvani függetlenségi kinyilatkoztatás pedig a költségek ellenére szinte biztosan a sziget elpusztítására késztetné Pekinget.

A világ többsége formálisan Peking, gyakorlatban Tajpej álláspontját követi; a retorika és a valós cselekvések szétválása félreértéseket és válságokat szült. Az amerikai vonal különösen kusza. A „stratégiai kétértelműség” Richard Nixon 1972-es kijelentésére épül: Washington „tudomásul veszi” és „nem vitatja” Peking álláspontját, anélkül hogy magáévá tenné. A Kongresszus többször igyekezett elválasztani az amerikai „egy Kína politikát” Peking „egy Kína elvétől”. Donald Trump májusi kínai útja után tovább homályosította a képet, amikor kétségbe vonta a Tajvannal kapcsolatos, régóta fennálló amerikai kötelezettségeket.

A cikk szerint az Egyesült Államoknak szakítania kellene a stratégiai kétértelműséggel. El kellene ismernie a státusz kétértelműségét, kimondania, hogy a kérdés csak Tajpej és Peking békés, önkéntes megállapodásával rendezhető, és addig a status quo a legjobb. Washington elsődleges célja a háború elkerülése legyen: határozottan segítsen Tajpejnek védekezni erőszak, megfélemlítés és gazdasági kényszer ellen, tartsa vissza a szigetet a háborús kockázatú egyoldalú lépésektől, és ne foglaljon állást a szuverenitásról vagy arról, hány Kína van.