Firhang, ler, lajbi – szabolcsi tájszavak egy bökönyi nagymamától
A Szon.hu életstílus-írása a szerző bökönyi nagymamájától tanult szabolcsi tájszavakról és a hozzájuk fűződő gyerekkori emlékekről szól. Több mint húsz éve, nyári szünet után a barátnője már a kiejtéséről – a megnyomott t-ről, a théj-szerű t-ről és a szóvégi óu-ról – rájött, hogy Bökönyben volt. A debreceni, városi beszédhez képest a szabolcsi rokonoknál a hosszú magánhangzók gyakran eltűntek, a szavak csípősek vagy turósak lettek; a 1932-ben született nagymama beszéde régi korokat idézett.
A konyhában a lerben sültek a finomságok, ott volt az öhön; nyáron leszedték a firhangot mosni; a láptóra nem volt szabad felmászni; hidegben lajbit kellett venni, hajdonfőn nem mehettek ki az udvarra, ahol a tik szaladgált. A hátsó kertben tengeri sorakozott, onnan szedték titokban a hajas babákat; a háznál már nem volt lú, de tudták, mi az. A pongyolát először nem értette, a mama mérgesen ismételte. Nevettek a csivarin, amikor a nagymama megijedt az egértől; gyakran mondta, hogy ahun és óut. A macskákra rákiáltott: „Nem menc onnan!”, mérgesebben a rossebet is odabiggyesztette, majd letagadta. A szerző a mencet és a mámát – utóbbit minden alfájának és omegájának – a saját szókincsébe is beépítette.
Az írás szerint a tájszavakban a nagymamák, a gyerekkor, a közös nevetés és egy darabka otthon marad meg. A Szon Facebook-oldalán a szerkesztőség a olvasók kedvenc szabolcsi tájszavait is várja kommentben.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔