Kritika: Az erdő zenéje természetfilmje a csodálatról és az emberi viszonyról szól
A mozikban most bemutatott Az erdő zenéje Vincent Munier természetfotós filmje, amelyet a HVG kritikája azért tart kivételesnek, mert gyönyörű képei, magával ragadó zenéje és az erdei állatokról készült különleges felvételei mellett valójában nem a bemutatott fajokról, hanem rólunk, a természetet csodáló emberekről szól. A recenzens szerint a film azt akarja, hogy csodáljuk a természetet, amíg még lehet, és ha tudjuk, tegyük meg a magunkét a menthető megmentéséért. A globális felmelegedés megállításához azonban mindenki túl kicsi; a természet csodálatának híre az első és legfontosabb lépés ahhoz, hogy bárki bármit tegyen a természet, vagyis mindannyiunk érdekében.
Klasszikus természetfilmnek azért nem nevezhető, mert nem az állatfajokról szól, amelyeket bemutat. Az sem derül ki belőle egyértelműen, dokumentumfilm-e: a rendező, az édesapja és a fia tanult szöveget mondanak-e, filmstáb kíséri-e őket, vagy a hétköznapjaikba kapunk bepillantást. A vásznon a természetben eltöltött életű nagyapa ül egy erdei házban a tűz mellett a fiával és az unokájával, és arról beszélnek, hogyan szippantotta be a rajongás a nagyapát. Számára ez az első találkozás volt a siketfajddal; beavatásként nagyapa és fia elhatározzák, hogy nem nyugszanak, amíg a tizenegy éves családtagot is meg nem fertőzik ugyanezzel a szenvedéllyel.
A film nagy része a Vogézekben játszódik, ahol a siketfajd tízezer évig élt mellettük, de épp az elmúlt ötven évben, a nagyapa életében tűnt el végleg ebből a kelet-franciaországi hegységből. Két éve a nagyapa még utoljára hallotta a faj hihetetlenül jellegzetes és szokatlan hangját, még ha nem is láthatta.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔