A rabszolgatartó társadalom mítosza nem állja meg a helyét a Római Birodalomban
René Pfeilschifter, a Würzburgi Egyetem ókortörténésze a Rom. Die Geschichte einer Weltmacht (Róma. Egy világhatalom története) című könyvében felülvizsgálja a rabszolgaság szerepét. A Die Welt ismertetése szerint a klasszikus marxista történetírás „rabszolgatartó társadalom” fogalma nem illeszkedik a Római Birodalom gazdasági és demográfiai valóságához: a rabszolgák gazdasági jelentősége kisebb volt, mint amit a történelmi materializmus több mint egy évszázadon át sulykolt. Pfeilschifter szerint a gazdaság és az élelmiszer-termelés gerincét az önellátó, szabad parasztok adták. Augustus (Kr. e. 27 – Kr. u. 14) idején az Itáliai-félsziget becsült ötmillió lakosából körülbelül 600 ezer vidéki és 600 ezer városi rabszolga élhetett, a népesség mintegy 20 százaléka; a provinciákban, így Egyiptomban ez az arány öt-tíz százalékra esett. A második pun háború (Kr. e. 218–201) utáni viszonyokra vonatkozó felmérés szerint a szabad lakosság mindössze 10 százalékát kitevő középrétegek legfeljebb egy-két rabszolgát tarthattak; a rabszolgaállomány zöme a szenátorok és a lovagrendűek kezében volt. Az elit gyakran státuszszimbólumként tartotta a nagy létszámot, nem a hozam maximalizálásáért. Bányákban, mezőgazdaságban, manufaktúrákban és a császári adminisztrációban is dolgoztak rabszolgák, de a munkát szabad polgárok és bérmunkások is elvégezhették volna; egy felszabadítás a történész szerint nem omlasztotta volna össze a gazdaságot. Az ókorban az egyetemes emberi jogok fogalma hiányzott, a rabszolgaság természetesnek számított: hadifoglyok, eladósodottak és elítéltek váltak jogilag „beszélő szerszámmá”, sorsuk felett a köztársaság idején a családfő rendelkezett. A császárkorban a beteg és öreg rabszolgák meggyilkolását emberölésnek minősítették, a gladiátoriskolába adást pedig állami engedélyhez kötötték, a kizsákmányolás alapjaiban azonban megmaradt. A görög városállamokkal ellentétben a felszabadított rabszolga Rómában automatikusan polgárjogot kapott, ami meredek felemelkedést is hozhatott, különösen a császári udvartartásból kikerülőknek. A 19. század közepén Marx és Engels nyomán kialakult történelmi materializmus az ősközösség–rabszolgatartó társadalom–feudalizmus–kapitalizmus–kommunizmus szakaszokra osztotta a történelmet, és Rómát az osztályharc példájának látta. Spartacust, a Kr. e. 73–71-es harmadik rabszolgaháború (gladiátorháború) vezetőjét Marx 1861-es levelében az ókor legfantasztikusabb alakjának nevezte; a német kommunista mozgalom az első világháború után Spartakus-szövetségként alakult meg. A mai ókortudomány a felkeléseket inkább elkeseredett túlélési kísérleteknek, nem tudatos osztályharcnak tekinti.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔