A korallok légzését segítő apró csillók a melegedő óceánban meghibásodhatnak

A korallok első ránézésre színes szikláknak tűnnek, valójában azonban összetett állatok, amelyek élettartamuk során tartós kolóniákat alkotnak. Pont mint más állatoknak, nekik is oxigénre van szükségük, ennek ellátása azonban kiszámíthatatlan: nappal a szöveteikben élő, fotoszintetizáló szimbionta algák termelik az oxigént, éjjel viszont csak a környező vízből fedezhetik a szükségletüket. A megoldást az adja, hogy a korallok felszínén mikroszkopikus csillók végeznek szinte láthatatlan munkát: csapkodásukkal gyors áramlatokat és örvényeket keltve juttatnak friss, oxigéndús vizet a szövetekhez, miközben az üledéket és törmeléket is letisztítják a kolóniáról.

Ezeket a csillókat a tudomány mindössze 2014-ben fedezte fel, amikor egy MIT-i és weizmanni kutatócsoport kimutatta, hogy a korallok nem passzív szenvedői a lassan áramló határrétegnek, hanem aktívan alakítják azt. Korábban a kutatók a korallok egészségét jellemzően a szimbionta algák állapotából ítélték meg; ma már a csillók működése közvetlenebb stresszjelzőként szolgálhat.

A Science 2026 májusi számában megjelent tanulmány azt vizsgálja, hogyan tudják agy és izomrendszer nélkül generálni és szabályozni ezt a folyamatot, és mi történik felmelegedő vízben. A melegebb víz kevesebb oxigént old, ezért a korallok egyre gyorsabban csapkodják a csillóikat, mintha levegőért kapkodnának; egy bizonyos hőmérséklet felett azonban a rendszer önmaga ellen fordul: a heves mozgás annyi oxigént fogyaszt, amennyit a szövetek föl tudnának venni, így a polipok a kevésbé oxigéndús vízben megfulladhatnak. Biofizikusok, tengerbiológusok, matematikusok és modellezők együttműködésével igyekeznek megérteni az élettani és hidrodinamikai erőket, és hogy ezek hogyan kapcsolódnak a kifehéredéshez, a korallbetegségekhez és a tömeges elhullásokhoz.