A Sandpapergate már a felháborodás és a túlreagálás körforgásává vált
A Cameron Bancroft által közölt, 4000 szavas személyes beszámoló újra fellángoltatta az ausztrál krikett labdamanipulálási botrányát, amely a 2018-as fokvárosi mérkőzés óta időről időre újabb nyilatkozatokkal és ellenállításokkal kerül elő. Gerard Whateley, a SEN műsorvezetője átfogó, bírósági vizsgálathoz hasonló eljárást sürgetett, amelyben a tanúkat köteleznék a megjelenésre és keresztkérdésekre is válaszolniuk kellene. A Cricket Australia néhány órával korábban bejelentett fóruma közben már le is került a napirendről.
Jonathan Horn szerint a botrányt kísérő reakciók és megtorlások aránytalanok, mert a történetben továbbra sincs mindenki számára elfogadható, végleges magyarázat. Pat Cummins sajtótájékoztatóját sokan az ügy lezárásának tekintették: az ausztrál csapatkapitány határozottan és nyugodtan válaszolt, teljesítményét pedig Churchill erejéhez hasonlították. Ezzel éles ellentétben állt Usman Khawaja Sarah Fergusonnak adott interjúja az ABC 7.30 című műsorában, ami tovább billentette a közvéleményt a Cumminst támogatók felé.
A szerző szerint az ilyen sportbotrányokban a tények helyett gyakran a szereplők jellemét kezdik mérlegelni: ki a főbűnös, a szervező, a bűnbak vagy éppen a tisztázó tanú. A megítélést befolyásolhatja az illető előadói képessége, sajtókapcsolata, bőrszíne, az, hogy „jó embernek” tartják-e, sőt az is, melyik államban játszik. A történet így óráról órára változik a sajtótájékoztatók, podcastok és kiszivárogtatások hatására. Horn úgy látja, hogy az igazság valószínűleg nem a teljes összeesküvés és nem is néhány ember ügyetlen akciója között az egyik végletben, hanem valahol a kettő között található.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔