Miért harcoltak sok roma a végsőkig az ’56-os szovjetek ellen?
Az 1956-os forradalom már az október 23-áról 24-re virradó éjjel a szovjetek elleni szabadságharccá alakult. A november 4-i második szovjet beavatkozás után a külső kerületekben is komoly ellenállás bontakozott ki: a korabeli XX. kerületben, a mai XX. és XXIII. kerületben, Pesterzsébeten és Soroksáron a pesti harcosok tovább küzdöttek. Közöttük volt a Strausz Károly („Cigány Karesz”) vezette osztag, amelynek két sajátossága emelkedik ki. Budapest fegyveres felkelésében nem ismert más olyan alakulat, amely szinte kizárólag romákból állt volna, holott a cigányság képviselői eleve jelen voltak a harcosok között: arányukat Eörsi László korábbi kutatásai 5–8 százalékra becsülik. A másik jellegzetesség, hogy Strauszék az utolsók között voltak: november 11-én még fegyveresen álltak ellen, miközben a Pest belvárosában és Buda központjában lévő felkelési centrumokat a szovjetek már több nappal korábban szétverték. A harcok befejeződése nem egyszerre történt, kisebb lövöldözések november 11. után is napokig tartottak, ezért nehéz megmondani, ki volt ténylegesen az utolsó fegyveres, de az egyik utolsó harcoló egység a Strausz-osztag lehetett. A romák közül is kerültek ki tehát olyanok, akik a végsőkig folytatták a küzdelmet. Strausz szigorú vezető volt, és ezzel sikerült összetartania az alakulatát; ennek is tulajdonítható, hogy a vele fegyvert fogott társai kitartottak.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔