A salemi boszorkányperek elítéltjeit nem máglyán végezték ki
A salemi boszorkányperek történetét gyakran máglyán elégetett nőkkel azonosítják, noha az 1692-es perekben elítéltek többségét egyáltalán nem így végezték ki. Salem és az angol gyarmatok polgári bíróságai a boszorkányságot büntetőjogi bűncselekményként kezelték, amelyre az 1604-es angol törvény alapján halálbüntetés járt. A 20 elítélt közül 19-et felakasztottak, vélhetően egy természetes sziklás kiemelkedésen, a később Proctor’s Ledge néven ismert helyen. A történészek szerint nem külön akasztófát építettek, hanem egy ott álló fát használhattak, mert a faanyag akkoriban drága és nehezen hozzáférhető volt. A holttesteket sekély sziklaüregekbe dobhatták, néhány áldozat földi maradványait azonban családtagok később hazavitték. Modern módszerekkel eddig egyikük maradványait sem találták meg; a helyszínen 2017 óta emlékhely áll.
A huszadik vádlott, Giles Corey különleges sorsra jutott: nem volt hajlandó folytatni a pert, ezért nem ítélték el, hanem a tárgyalás kikényszerítése érdekében halálra kínozták. Mellkasára fokozatosan egyre nagyobb köveket helyeztek, míg azok agyon nem nyomták. A máglyahalál képe főként a popkultúrából terjedt el. Európában valóban gyakori volt a máglyán égetés, de többnyire egyházi bíróságok eretnekségként kezelték a boszorkányságot. Skóciában sok esetben előbb megfojtották az elítélteket, majd csak a holttestet égették el.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔