A Tate Britain kilencvenes évekről szóló tárlata felszínes divatképpé egyszerűsíti a korszakot
A Guardian kritikája szerint a Tate Britain kilencvenes évekről szóló londoni kiállítása nem tudja megmutatni, mi tette különlegessé a brit művészet akkori korszakát. Az 1990-es évek művészete egyszerre volt harsány, közönséges és morbid, ugyanakkor intelligens és érzelmes is. A tárlat ehelyett Edward Enninful, a korábbi Vogue-szerkesztő személyes korszakfantáziáját mutatja be, amelyben a művészetet a divat látványos, magazinszerű képi világa rendeli maga alá.
A kritika szerint túl sok figyelem jut Isabella Blow-nak és a couture-nek, miközben Rachel Whiteread, Damien Hirst és más meghatározó képzőművészek csak szűkösen vagy jelzésszerűen szerepelnek. Hirst mindössze két, ártalmatlannak tűnő cápaformával jelenik meg, így a látogató nem értheti meg, miért hatottak korai munkái egykor a halállal való szembenézésként. A divatfotók és a konceptuális művek egymás mellé helyezése a szerző szerint mindkét területet leegyszerűsíti.
A kiállítás Jake és Dinos Chapman Goya háborús atrocitásokat ábrázoló metszete nyomán készült, Great Deeds Against the Dead című szobránál kerül legközelebb a korszak valódi súlyához. A fán függő, feldarabolt és vérző meztelen holttestek a háborúról, a fájdalom ábrázolásáról és a művészet erkölcsi szerepéről kérdeznek. Sarah Lucas nyers csirkét felhasználó Chicken Knickers című műve szintén erőteljesebbnek bizonyul a divatfotóknál, míg a kilencvenes évek brit popkulturális pezsgéséből a kiállítás szinte semmit nem érzékeltet.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔