A Control folytatása, a Resonant csak részben állja meg a helyét
A finn Remedy Entertainment 2019-es, külső nézetes weird sci-fi játéka, a Control, Jesse Fadenen keresztül szippantott be: a nő New Yorkban rátalál a csak annak felbukkanó Federal Bureau of Controlra, aki kifejezetten keresi. Az FBC az Alan Wake-kel történteket is vizsgálta, majd különös támadás után a brutalista, horrorisztikus Oldest House mélyére merült a történet. Hét évvel később, szeptember 24-én jelent meg a folytatás, a Control Resonant, PC-re, PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re. Sam Lake íróként a kimerültségére hivatkozva ezúttal kimaradt. A játék kevésbé David Lynch és a Twin Peaks, inkább Christopher Nolan Eredetének valóságot hajlító, álomszerű vonalán haladó nyílt világú akció.
Jesse, az FBC igazgatónője eltűnt; utolsó húzásaként vascsövet szúrt kómában fekvő öccsébe, Dylanbe, aki az Oldest House-ban raboskodott. Dylan felébred, a csövet Aberrant fegyverként veszi magához, és nővérét keresi, miközben a Hiss Manhattan maradékát martalékká tette. Kilép az épületből a hajló, egymásba zuhanó felhőkarcolók labirintusába. A Remedy térképe gyenge: az első tíz órában könnyű eltévedni. Prototype-örökségként sötét, akciódús, szuperhősként lehet repülni, megvadult buszokat és szörnyeket gyepálni, de a tájékozódás frusztrációja ezt gyorsan felülírja.
Az Aberrant erős, formái között menet közben nem lehet váltani; a recenzens az óriáskalapácsot és a kaszát ajánlja. Nem soulslike, de a főellenségek izzasztóak, fantáziadúsak és horrorisztikusak, itt érződik a lynch-i arthouse. A közel 30 órás felfedezés és hack and slash monotonná válik. A furcsa történetmesélés később bontakozik ki, mint az első részben. A taxis puzzle-ök szórakoztatóak, az elrejtett Alan Wake 3-utalás megéri a kutatást, a Game of the Year-esély viszont túlzó. A magába roskadt Manhattan és a játékhoz komponált zene emlékezetes; a harcrendszer kevésbé élvezhető, Dylan kevésbé szerethető, mint Jesse.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔