Miért érdemes felnőttként is visszatérni a Roxfortba a Harry Potter-sorozathoz

J. K. Rowling történetében Harry tizenegy évesen szembesül varázslói képességeivel, és a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába kerül, ahol két közeli barátra talál. Kisbabaként túlélte Voldemort átkát, ezzel a varázslóvilágot is megmentette; „Tudjukki” azonban évről évre próbára teszi őket, egyre veszélyesebb kalandokban. Ősszel sokan veszik elő újra a könyveket vagy a filmeket: felnőttként nemcsak a hangulatért, hanem a később értelmet nyerő tanulságokért is érdemes visszatérni.

A főszereplők – különösen Harry – gyakran ijesztő helyzetbe kerülnek, mégis cselekszenek: a bátorság sokszor viselkedés, nem érzelem. Az sem kötelező, hogy mindent egyedül oldjunk meg. Felnőttként hajlamosak vagyunk nem kérni segítséget, nehogy teher legyünk, holott segítséget kérni vagy elfogadni is bátorság. Rontól, Harry legjobb barátjától az a tanulság, hogy ne hasonlítsuk magunkat állandóan másokhoz. A nagy családból származó fiú idősebb testvéreihez mérte tudását, a történet végére rájött, hogy önmagáért is szerethető, és vannak tulajdonságai, amelyek miatt fel lehet rá nézni. Draco Malfoy példája azt mutatja, hogy nem kell minden otthonról hozott szokást továbbvinni: halálfalókkal teli családból jött, a sorozat végére mégis hátat fordított ennek a felfogásnak, és a saját véleménye mellett állt ki. Sirius Black, Harry keresztapja szerint mindenkiben van fény és némi sötétség is; a kérdés, hogy melyik részre hallgatunk. Sorsunk és az, milyen emberré válunk, a döntéseinken és a viselkedésünkön múlik.