Teljesítményalapú finanszírozást javasol a szimfonikus zenekaroknak Marschall Miklós
Marschall Miklós szerint a kultúra állami finanszírozásában továbbra is a hiánygazdaság logikája érvényesül: az intézmények támogatási igénye korlátlan, a források elosztásához pedig kevés az átlátható, szakmai kapaszkodó. Így a teljesítmény, a minőség és a kreativitás helyett könnyen az jut előnyhöz, aki hangosabban kér, jobb kapcsolatokkal rendelkezik, vagy korábban már megszerezte a támogatását.
A szerző négy- vagy ötéves, számon kérhető szerződésekhez kötné a közpénzeket. Ezekben előre rögzíteni kellene az intézmény feladatait és a hozzájuk rendelt összeget, majd folyamatos értékelés és a szerződés lejárta előtt költség-haszon elemzés alapján kellene eldönteni, hogy az intézmény folytathatja-e a támogatottak között, és milyen összeggel. Ezt a rendszert akkreditációnak nevezi: stabilitást adna, de megszüntetné az „örökös tagságot”, mert a státuszt ki kellene érdemelni, és el is lehetne veszíteni.
Marschall szerint a szimfonikus zenekarok és más művészeti intézmények eredményességének legfontosabb mércéje a közönség ítélete, vagyis hogy hányan és milyen rendszerességgel látogatják programjaikat. A kultúrafinanszírozásban szerzett tapasztalatait 1991 és 1994 között budapesti főpolgármester-helyettesként is hasznosította; ekkor alakult ki a Fesztiválzenekar máig korszerűnek tartott fenntartási és finanszírozási konstrukciója. Korábban 18 évig dolgozott Berlinben a Transparency International egyik vezetőjeként.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔