Nagy adatbázison mérték fel, mennyivel lassítja a futókat a magaslat
A norvég életudományi egyetem kutatói, Atle Guttormsen és Simen Guttormsen több mint 900 ezer egyéni versenyeredményt elemeztek 382 NCAA-fedettpályás helyszínről, tizennégy év anyagából, hogy megmérjék, mennyivel módosítja a magasság a futóteljesítményt. A tanulmány az International Journal of Sports Physiology and Performance folyóiratban jelent meg, nem sokkal azután, hogy az NCAA nyáron eltörölte a 3000 láb (kb. 914 méter) feletti pályákra vonatkozó magassági korrekciókat. A szabálybizottság szerint a korábbi átszámítások mögött „nincs valódi tudomány”: sprintnél időt adtak hozzá, mert a ritkább levegő gyorsít, középtávon és hosszútávon viszont levontak, mert az oxigénhiány lassít.
A modell figyelembe vette a pálya kialakítását (döntött vagy nem), az atléta szezonbeli többi eredményét és a szezonbeli időzítést; fedettpályán szél sincs. Ezer méterenként (3281 láb) 400 méterig a versenyzők gyorsabbak: 200 méteren nagyjából 0,4–0,5 százalékkal jobbak a tengerszinti szintnél. Hasonló előny mutatkozik távolugrásban, hármasugrásban és rúdugrásban. A fordulópont közvetlenül 400 méter után van: innentől az oxigénhiány felülírja a kisebb légellenállást. 3000 méterig a hátrány meredeken nő, majd kiegyenlítődik; 3000 métertől a lassulás ezer magassági méterenként kb. 2,7 százalék, ami 5000 méteren nagyjából 30 másodperc. 800 méteren a nőknél 0,92, a férfiaknál 0,50 százalék a hátrány; a NCAA élmezőnye férfiaknál kb. 1:45, nőknél kb. 2:00, ezért a szerzők nemi külön korrekciót javasoltak – ez azonban már irreleváns, mert a faktorokat eltörölték. Már 1900 láb magasságú Canberra is körülbelül 5 százalékkal csökkenti a VO2 maxot.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔