Tizenegy év józanság után titokban visszatértem az italhoz
Meghan O’Gieblyn arról ír, hogy tizenegy év józanság után ismét inni kezdett, és a második körben még a férje sem tudott róla — miközben az első, nyilvános függőségéről szinte mindenki tudott. Több mint tíz éven át alkoholistaként azonosította magát, és templomalagsorok pódiumain mesélte el a legszégyenletesebb epizódokat; a visszaesésről mégis nehezebb beszélnie, mint arról, hogyan csúszott bele először. Nem hitt abban, hogy a húszas évei csupán sötét, kontextusfüggő időszak voltak, és a harmincas évei vége más lenne; nem függők gyakran tartották túlzónak az élethosszig tartó absztinenciát, különösen a keresztény hit elvesztése után.
A visszafordulás nem egyetlen döntés volt, hanem képzeletbeli játék: minden bár igen-nem szavazatot kapott, asztalnál, nem pultnál ülne, a italt hangosan nem rendelné, csak pult melletti hűtőpultnál vagy reptéri önkiszolgáló csapon, automatán fizetve. A hipotézis észrevétlenül tervezéssé vált. Abban az évben AI-ról és emberi tudatról szóló könyvet adott ki, paneleken a számítógépes, determinált elme mellett érvelőkkel ült, meditációs előadások pedig az én illuzórikus voltáról szóltak. Ebből — tévesen — azt vonta le, hogy a gondolatok „nem valóságosak”, tehát nem árthatnak, a józanság pedig csak narratíva. Decemberben Helsinkiben volt munkán: a sarkkör közelében szinte teljes sötétség, a reggelek jellemzően mínusz tizenöt fokosak.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔