Ideális várost terveztek, de valami sokkal rosszabbat alkottak
Az írás azt vizsgálja, miért tér vissza újra és újra az ideális város gondolata, és miként vezethet a tökéletes geometriai rend keresése a városi élet összetettségének félreértéséhez. A 20. századi modern építészet számos képviselője úgy vélte, hogy a rendezetlennek látott várost tiszta formákkal, szigorú szerkezettel és egységes épületekkel lehet jobbá tenni.
Tony Garnier 1904-es Cité Industrielle-terve külön negyedekbe választotta volna a lakó- és munkaterületeket, az egyforma házakat pedig hosszú, szabályos sorokban helyezte volna el. A tervezett utópiában még börtönökre és bíróságokra sem lett volna szükség, mert Garnier hitt abban, hogy a környezet békés és törvénytisztelő közösséget hoz létre. Antonio Sant’Elia Città Nuova elképzelése ezzel párhuzamosan a gépek erejéből merített: hatalmas, futurisztikus épületeket képzelt el, amelyek szakítottak volna a múlt városépítési hagyományaival.
Az ilyen tervek hátterében a 19. századi ipari városok valódi problémái álltak. A zsúfoltság, a szegénység, a rossz higiénia, a természetes fény hiánya és a közös mellékhelyiségek miatt érthető volt a város megtisztításának igénye. Ez ösztönözte a parkok kialakítását, a bérházak szabályozását és az angliai kertvárosmozgalmat is. Ebenezer Howard 1902-es könyvében olyan városokat javasolt, amelyek a városi gazdasági erőt a természettel és a kisebb sűrűséggel kapcsolják össze. A tanulmány szerint a puszta forma azonban önmagában nem teremthet társadalmi utópiát.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔