Székely Sándor: a kulturális dolgozók alacsony bére nem a munka értékéről szól
Székely Sándor véleménycikke szerint a magyar kulturális szféra belső ellentmondása, hogy könyvtárosok, levéltárosok, muzeológusok, restaurátorok, művészettörténészek és más közgyűjteményi dolgozók pótolhatatlan tudást őriznek, fizetésük mégis sok esetben alig haladja meg a minimálbért. Nem azért, mert a munka ennyit érne: a felelősség a mindenkori kulturális vezetésé és annak a politikai döntéshozói rendszeré, amely évtizedeken át természetesnek vette, hogy a dolgozó kevés pénzért is marad.
A közgyűjteményi pálya speciális tudást épít, amelyet nehéz máshol hasznosítani: a levéltáros, a muzeológus vagy a könyvtáros nem tudja egyszerűen piacosítani húsz-harminc év tapasztalatát. Sokan kötődnek az intézményhez, a kollégákhoz, a rutinhoz. A rendszer ezt használja ki. Különböző élethelyzetek – családi segítség, öröklött lakás, kirepült gyerekek, kilátástalanság – nem igazolják az alacsony béreket, hanem lehetővé teszik, hogy az intézményrendszer évekig megússza a bérrendezést. Ha valaki felmond, gyakran akad helyette valaki, aki ugyanazt elfogadja; ebből hamis következtetés születik a munka értékéről.
A vezetés tudja, hogy tömeges felmondás nem várható, a pályaelhagyás pedig évtizedes tapasztalat feladását jelentené. A valódi kérdés nem az, miért nem mennek el, hanem hogy miért kellene elhagyni a hivatást a tisztességes megélhetésért. Az örökség megőrzése nem hobbi: a minimális bér nemcsak a dolgozót, hanem a kulturális örökséget is leértékeli. A hivatástudatot fizetés helyett használni a fenntartó és a kulturális vezetés felelőssége. A szöveg az ÖT és az Index együttműködésében jelent meg; a vélemény nem feltétlenül az Index álláspontja. A borítókép a 2026. október 19-i „Jövőt kérünk!” tüntetésen készült, Tövissi Bence fotója.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔