Mit mond a Bloomsbury-kör a mentális egészségről – Woolftól Stracheyig
Virginia Woolf 1930-ban a „őrület” tapasztalatát erőteljesnek, az írásához nélkülözhetetlennek nevezte; 1941-ben kövekkel súlyozott zsebekkel fulladt meg az Ouse folyóban. A lewes-i Charleston új kiállítása – kurátora Hazel McMichael – a kínzott zseni narratíváját ássa fel, és a Bloomsbury-kört „őrült közösségként” vizsgálja: hogyan hatotta át a pszichiátria és a pszichoanalízis a mindennapokat és a művészetet. A tárlat a kilencvenes évek „mad pride” szellemében büszkeségként és politikai identitásként veszi vissza a „mad” szót, anélkül, hogy tagadná Woolf öngyilkosságának tragédiáját, amely legalább két korábbi kísérletet követett.
Woolf otthoni magánellátásban dolgozhatott tovább; kortársa, Helen Coombe – Roger Fry felesége, a Királyi Akadémia növendéke – a yorki Retreat elmegyógyintézetben töltötte élete utolsó 26 évét, pályája megszakadt. Fry 1910-es, a Grafton Galleriesben rendezett posztimpresszionista tárlatát a kritika „tébolyda termésének” bélyegezte; Charleston ezt Coombe ritkán látott munkáival – ólomüveg-tervekkel, női Narcissus-rajzzal – állítja párba. Coombe 1883-ban kérte, hogy nők részben drapériás alakokat tanulhassanak; Vanessa Bell 1901-től ebből profitált. Wilson Mary Elizabeth, Bell szolgálója, a St Pancras workhouse zsúfolt női ebédlőjébe került; Bell 1921-ben a Memoir Clubban „Mad Mary” címmel komikus hangon olvasta fel az életét. A Mad Heritage Collective Bell szövegéből vágott installációt készített; Louisa Fairclough hangmunkája hét év pszichózist idéz fel. Woolf féltestvéréről, Laura Stephenről a családi fotók közül mindössze kettő maradt fenn.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔