Derek Walcott posztkolonialis epikája segített a szerző regényében
A klasszikus hagyomány a posztkoloniális irodalom számára is keretet ad: a Puerto Ricó-i Luis Rafael Sánchez Szophoklész Antigonéját La pasión según Antígona Pérez címen dolgozta át, a kitalált karibi Molina köztársaságba helyezve, hogy az 1960-as évek Puerto Ricó-i nacionalista mozgalmainak az Egyesült Államok általi gazdasági és politikai elnyomását ábrázolja. Jean Rhys Wide Sargasso Sea című regénye Charlotte Brontë Jane Eyre-jére válaszolva kreol hátteret ad a padláson tartott „őrült feleségnek”; Aimé Césaire Une Tempête-je Shakespeare A viharját Calibán egzisztenciális drámájává írja át; Safiya Sinclair Cannibal című kötete Césaire-en keresztül a metropoliszba, az Egyesült Államokba bevándorolt posztkoloniális identitást keretezi. A szerző, haiti bevándorló családban nőtt fel Dél-Floridában; apja Haitiban fizikatanár volt, majd építőmunkás és vízvezeték-szerelő, anyja nővér lett, amíg betegsége miatt fel nem hagyott a munkával. Az Iliász, az Odüsszeia, a Aeneis, a Pokol és a Elveszett paradicsom sokáig csak vizsgaanyag volt számára, míg el nem olvasta Derek Walcott Omeros című eposzát: Achille saint lucia-i halász, Hector a kenu helyett feltűnő furgonra váltó sofőr, Helen szobalány és szigetbeli szépség, Philoctetes krónikus sebbel élő idegenvezető. Az emberi mag a szigetlakók szerelmi, testvéri és identitásharca; ez a posztkoloniális epika segítette a szerzőt a saját regényében.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔