Az európai újrafegyverkezés fájdalmas paradoxona
Az európai országok az elmúlt öt évben kényszerű biztonságpolitikai ébredésen mentek keresztül. Oroszország ukrajnai inváziója és egyre intenzívebb hibrid műveletei megmutatták a civil eszközök korlátait, és felértékelték a katonai képességeket. A fordulat 2022-ben vált látványossá: Svédország és Finnország bejelentette NATO-csatlakozási szándékát, Olaf Scholz pedig a német biztonságpolitika radikális új irányát, a Zeitenwendét hirdette meg. Azóta számos európai állam nagyszabású újrafegyverkezési terveket kezdett kidolgozni.
A folyamatot az amerikai katonai jelenlét fokozatos csökkenése, a Trump-adminisztráció Európai Unióval szembeni nyílt ellenségessége, valamint Donald Trump Oroszországot Ukrajnával szemben előnyben részesítő politikája is gyorsítja. Európának egyre inkább saját erőforrásaira és stratégiáira kell támaszkodnia, ha válsághelyzetben meg akarja védeni magát. A fenyegetésérzet érthetően legerősebb az Oroszországhoz közelebb fekvő Balti-államokban és Lengyelországban, míg Portugáliában és Spanyolországban kevésbé meghatározó. Franciaországban a Nemzeti Tömörülés Oroszországgal szemben kritikusabb álláspontra váltott, Németországban viszont az Alternatíva Németországért továbbra is Moszkvához húz.
A szerző szerint az önállóbb európai védelem kívánatos lehet, de súlyos paradoxont hordoz. A katonai erősítés költséges, visszaüthet, és veszélyeket is teremthet: miközben Európa saját biztonságát növeli, Oroszországban tovább erősítheti azokat a fenyegetettségi érzéseket, amelyek Moszkva korábbi agresszív lépéseit is táplálták. Az elrettentés ezért szükséges, de könnyen újabb fegyverkezési spirálhoz vezethet.
Folytasd az appban — szavazz és szólj hozzá ➔