Az olcsó sziréna és a drága tűzoltó – Európa megint a filléres megoldást választotta

Félmillió hektár leégett, ezrek menekültek, legalább egy ember meghalt Horvátországban – és a kontinens megint azt bizonyította, hogy figyelmeztetni tud, felkészülni nem.

Félmillió hektár. Ennyi erdő és bozót égett le Európában ezen a nyáron eddig – ez nagyjából Ciprus fél területe, vagy tízszer Budapest. A szám önmagában elvont, de mögötte konkrét helyszínek vannak: Horvátország, Görögország, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia. És mögötte egy halott is Omiš mellett, negyven sérült, ezerkétszáztól kétezerig terjedő becslésekkel menekített ember, csónakból a tengerbe ugró turisták, és egy pénteken kiadott országos brit tűzriasztás.

A számok nem véletlenül futnak ilyen szét – ezerkétszáz vagy kétezer az evakuáltak száma –, hanem mert a riasztás és a mentés gyors, rögtönzött, statisztikailag pontatlan folyamat. Ez nem hiba, ez a lényeg. A riasztás olcsó. Egy sms-körrendszer, egy szirénahálózat, egy rendőrautó, amely végigmegy az utcán és hangosbeszélőn kiabál: ez mind tízezreket vagy legfeljebb százezreket visz el egy önkormányzati költségvetésből. A felkészülés – erdőgazdálkodás, tűzgátak, vízteli tározók, megfelelő létszámú és felszerelésű tűzoltóság egész évben, nem csak a szezon csúcsán – milliárdokat.

Horvátországban ez a matematika tökéletesen lecsapódott négy óra alatt. A Lokva Rogoznica közelében kigyulladt tűz ennyi idő alatt ezer hektárt emésztett fel, majd hét kilométeren át söpört végig, mire elérte Omišt. Háromszáznál is több tűzoltó dolgozott az éjszakában, időnként kényszerű visszavonulásra kényszerülve, ahogy a lángok előrenyomultak. Andrej Plenković miniszterelnök szerint amit meg tudtak menteni, az „valóságos csoda” volt. Ez szép mondat, de valójában azt jelenti: a rendelkezésre álló kapacitás a szél és a szárazság ellen nem volt elég, a siker a véletlenen és az emberi helytálláson múlt, nem a rendszer méretén.

Itt jön a történelmi párhuzam, amit érdemes komolyan venni, még ha nem is a mostani hírekből származik, hanem egy régebbi lecke. A 2003-as európai kánikula után Belgiumban – és több más nyugat-európai országban – csak utólag, a többlethalálozási statisztikákból derült ki, hány embert vitt el valójában a hőség. A riasztórendszer, a statisztikai számlálás maga olcsó és utólagos: megszámolja a holttesteket. Az, hogy legyen elég klimatizált idősotthon, legyen városi zöldfelület, legyen hőségterv, ami tényleg csökkenti a halálozást és nem csak dokumentálja azt – az évtizedes, drága beruházás. Európa 2003 óta kiválóan megtanult számolni. Abban already kevésbé jeleskedik, hogy megelőzze, amit számol.

Ugyanez a logika fut végig a mostani tűzeseteken. A cunamiriasztás, a hőségriasztás, az erdőtűz-evakuálás mind arról szól, hogy a katasztrófa bekövetkezése után minél kevesebben haljanak meg – ez fontos, ez életet ment, de nem old meg semmit a katasztrófa gyakoriságában vagy méretében. A klímaváltozás okozta hőhullámok és aszályok évről évre nagyobb tüzeket táplálnak, a válasz pedig évről évre ugyanaz: jobb sms-riasztás, gyorsabb evakuálási protokoll, több önkéntes. Nem: kevesebb tűzveszélyes faültetvény a part mentén, jobban karbantartott erdők, egész évben üzemkész (nem csak nyáron bevetett) oltóflotta.

Cui prodest? Politikailag mindenki jól jár a riasztásközpontú megoldással. Egy kormány, amely gyorsan sms-t küld és evakuáltat, azonnal látható, felelős vezetőnek tűnik – Plenković a helyszínen, a kamerák előtt, a „csoda” szó a szájában, ez tökéletes válságkommunikáció. Az viszont, hogy tíz évvel korábban miért nem volt elég tűzgát vagy erdőritkítás, senkinek nem fűződik érdeke feszegetni, mert annak a felelőssége szétmosódik évtizedeken és kormányzati ciklusokon át, míg a riasztás sikere vagy kudarca egyetlen éjszaka alatt lemérhető és jutalmazható.

A legerősebb ellenérv persze az, hogy ez a kritika igazságtalan a riasztórendszerekkel szemben, mert azok tényleg működtek. Görögországban több mint kétszáz embert mentettek ki csónakkal, mielőtt a tűz elérte volna őket. Horvátországban ezren menekültek meg úgy, hogy a hatóságok időben kiürítették a veszélyzónát. A cunamiriasztás Indonéziában – más térség, de ugyanaz a logika – percek alatt milliókat figyelmeztetett. Ha a riasztás nem lenne ott, a mostani egy halott Horvátországban könnyen lehetne tíz vagy száz. A légi oltás, a háromszáz tűzoltó éjszakai bevetése nem kudarc volt, hanem az egyetlen ok, amiért Omiš nem vált katasztrófafilmmé. A rendszer tehát nem hibázott, csak azt csinálta, amire méretezték: túlélést biztosított, nem megelőzést.

Csakhogy pontosan ez a különbség a probléma. A túlélés biztosítása és a katasztrófa megelőzése két különböző költségvetési tétel, és Európa évről évre az olcsóbbikat választja bőségesen, a drágábbikat morzsákra szorítva. Amíg ez így marad, minden nyáron ugyanaz a forgatókönyv fut le: rekordhőség, rekordterületű tűz, gyors és viszonylag hatékony evakuálás, néhány halott, aztán ősszel csend, amíg a következő szezon el nem hozza ugyanezt, kicsit nagyobb számokkal. A riasztás megmenti az életeket, amiket meg lehet menteni az adott percben. A kérdés az, hogy miért kell minden évben újra bebizonyítani, mennyire jól tudunk riasztani, ahelyett hogy egyszer végre azt bizonyítanánk be, hogy nem is kellene ilyen gyakran.