Ki hívja meg kit? A párbeszéd terepét mindig az szabja meg, akinél a mikrofon van

Egy hétvégén két „egyeztetés" indult útjára – az egyik Pakson, élő közvetítésben, a másik egy hónapok óta érlelt weboldalon. A logika mindkét esetben ugyanaz: a terepet a kormányoldal jelöli ki, és aki nem lép rá, az máris magyarázkodik.

Szombaton Pakson Magyar Péter arról beszélt élő közvetítésben, hogy a Duna vízszintjének duzzasztásához szükséges védelmi munkákról szerette volna tájékoztatni a parlamenti pártok vezetőit – de egyikük sem fogadta el a meghívást, Orbán Viktort is beleértve. Ezzel párhuzamosan, néhány nappal arrébb, Radnai Márk bejelentette a Közhang nevű társadalmi egyeztető platform indulását, amellyel a Tisza Párt a választóknak ígért folyamatos párbeszédet váltaná valóra. Két különböző eszköz, de ugyanaz a mögöttes szerkezet: a kormányoldal dönt arról, mikor, hol és milyen formában lehet vele beszélgetni.

A paksi esetnél a kérdés nem az, hogy a védelmi munkák fontosak-e – nyilván azok. A kérdés az, hogy kinek éri meg jobban, ha az ellenzéki pártvezetők megjelennek, és kinek, ha távol maradnak. Ha elmennek, a kormányfő terepén, a kormányfő kameráival, a kormányfő által megszabott napirenden ülnek le tárgyalni – ezzel óhatatlanul elismerik, hogy ez a formátum legitim egyeztetési csatorna. Ha nem mennek el, a hangulatkeltés vádja ragad rájuk, miközben a kormányoldal kényelmesen mutogathat: mi hívtunk, ők nem jöttek. Bármerre fordulnak, valamit veszítenek – ez pontosan az a helyzet, amit egy jól időzített meghívással elő lehet idézni.

Toroczkai László azzal indokolta távolmaradását, hogy nyaral a gyerekeivel, és szerinte a meghívás eleve nem szakmai egyeztetésről szólt, hanem hangulatkeltésről. Ebben van logika: ha valaki csak a pártelnököket hívja meg – és amikor Toroczkai a helyette érkező energiajogászt, Tóth Mátét küldte volna, őt nem engedték be a helyszínre –, az legalábbis felveti, hogy a rendezvény elsődleges célja nem a szakmai tartalom közvetítése volt, hanem a képek, amelyeken az ellenzéki oldal üres székei látszanak. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy energiajogász nem pártelnök, és egy szűken meghatározott formátumnál a szervező joga eldönteni, kit enged be. A szelektivitás tehát mindkét oldalon tetten érhető: Toroczkai is szelektíven értelmezte a meghívást, a szervező is szelektíven zárta ki a helyettesítőt.

Havasi Bertalan, a Fidesz kommunikációs igazgatója ennél jóval indulatosabb regiszterben reagált: „önfényező Facebook-bohóckodásnak" és a miniszterelnök „politikai őrjöngésének" nevezte az eseményt. Ezt a hangnemet nem kell átvenni ahhoz, hogy a mögöttes állítás egy részét komolyan vegyük: a pártelnökök valóban nem kötelesek statisztálni egyetlen politikai szereplő kommunikációs eseményén sem, legyen az bármelyik oldalról kezdeményezve. Csakhogy ez a fajta minősítés azt a benyomást is kelti, mintha bármilyen egyeztetési kísérlet eleve gyanús lenne – ami hosszabb távon nem a kormányoldalnak, hanem magának a párbeszéd intézményének árt.

A Közhang-platform más regiszterben, de ugyanezt a mintázatot hozza. A Tisza saját megfogalmazása szerint újszerű, európai léptékben is egyedi megoldást ígér: bárki elmondhatja a véleményét, nyomon követhető, hogyan lesz egy javaslatból döntés. Csak épp azt is érdemes látni, hogy a kérdéseket, a témák súlyozását, a moderálást és a végső döntést arról, mi számít releváns felvetésnek, ugyanaz a szereplő végzi, aki a platformot üzemelteti. Ez nem feltétlenül csalás – de nem is semleges fórum. Aki a kérdéseket felteszi, az már félig megválaszolta őket.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy a Telex információi szerint a Közhang weboldalát még januárban regisztrálta egy magánszemély, jóval a hivatalos bejelentés előtt. Ez arra utal, hogy a projekt nem a paksi hétvége utáni kritikákra adott gyors válasz volt, hanem hónapok óta készülő, tudatosan időzített termék. Ez önmagában nem baj – egy komolyan vett platformnak idő kell –, de árnyalja azt a narratívát, mintha a Közhang egy spontán, alulról jövő reakció lenne bármire. Inkább arról van szó, hogy a kormányoldal két, egymástól függetlenül tervezett csatornán is saját magának tartja fenn a jogot, hogy megszabja, miről és hogyan folyjon az egyeztetés – az egyik esetben egy fizikai helyszínen és sajtóeseményen, a másikban egy digitális felületen.

A történelmi párhuzam kézenfekvő, és nem az aktuális kormányoldalra szabott: a „mi kérdezünk, ti válaszoltok" típusú konzultációs formátum évtizedek óta visszatérő eleme a magyar politikai kommunikációnak, függetlenül attól, éppen melyik párt van kormányon. A korábbi kormányzat nemzeti konzultációi is abból a logikából épültek, hogy a kérdésfeltevés maga már tartalmaz állásfoglalást. Ha a Közhang ugyanezt a szerkezetet másolja – csak digitális, interaktívabb csomagolásban –, az nem újdonság, hanem folytonosság. A hatalom logikája ebben a tekintetben pártfüggetlen: mindenki szereti azt a terepet, amelyet ő maga rajzol fel.

A legerősebb ellenérv persze az, hogy mindkét kezdeményezés mögött állhat őszinte szándék is. A dunai védelmi munkák valós, technikai szükségletet szolgálnak, és egy tájékoztató sajtóesemény önmagában nem manipuláció – főleg, ha a meghívás tényleg nyitott volt. A Közhang pedig, ha ténylegesen követhetővé teszi, hogyan válik egy állampolgári javaslatból döntés, valódi előrelépés lehet a jelenlegi, jórészt egyirányú kommunikációs gyakorlathoz képest. Az ellenzéki távolmaradás is magyarázható protokolláris, nem pedig taktikai okokkal – nem minden hiányzás jelent hadüzenetet.

De a kérdés, amit ez a két eset felvet, túlmutat a konkrét eseményeken. Ha a párbeszéd minden csatornáját – legyen szó sajtóeseményről vagy online platformról – ugyanaz a fél tervezi, időzíti és üzemelteti, akkor a „párbeszéd" szó egyre inkább kommunikációs terméknek tűnik, nem pedig valódi egyeztetési mechanizmusnak. Ez nem azt jelenti, hogy ne érdemes lenne részt venni benne – néha épp a távolmaradás a rosszabb választás, mert azt a benyomást erősíti, hogy nincs is mit mondani. De addig, amíg a szabályokat, a napirendet és a beengedés jogát egyetlen szereplő tartja a kezében, a „ki nyer ezzel" kérdésre a válasz elég egyértelmű: az, aki a szabályokat írja.