Tíz centiméter Paks és a sötétedés között

A Duna vízszintje centikre van attól a ponttól, ahol a paksi blokkoknak vissza kellene venniük a teljesítményből. A kormány gyorsan reagál — csak épp egy évtizede tudni lehetett, hogy ide fogunk jutni.

Tíz centiméter. Ennyi választotta el vasárnap a paksi atomerőművet attól a küszöbtől, amelynél a szakértői előírás szerint meg kellene kezdeni az első blokkok leállítását. Magyar Péter miniszterelnök szerint a jövő hét keddje-szerdája lesz a legkritikusabb: addig még 14-15 centiméteres apadás várható, miközben a mostani szint mindössze 9 centire van attól a ponttól, ami az utolsó előtti turbina ismételt leállítását vonná maga után. Ez nem biztonsági tartalék, ez egy hajszál.

Nézzük a számokat, mert ezek adják a tétet. A szakértői becslés szerint -130 centiméteres dunai vízállásnál kellene elkezdeni az első blokkok leállítását. A harmadik turbina visszaindításához 83,8 méteres, Balti-tenger feletti szintet kell tartani a szivattyúkamráknál, ami nagyjából -110 centiméteres dunai vízállásnak felel meg — vagyis a részleges korlátozás és a teljes kapacitás közti sáv mindössze néhány tíz centiméter. Ebben a sávban mozog most a folyó.

Mit jelent ez a valóságban, kilowattban és forintban? Hivatalos, blokkonkénti kiesési adatot a kormány nem tett közzé, úgyhogy a nagyságrendet csak magunk tudjuk beárazni — ez itt saját, szándékoltan óvatos becslés, nem forrásból vett tény. Paks egy-egy blokkja nagyjából 500 megawattos névleges teljesítményű. Ha akár csak egyetlen blokk kényszerül számottevő, mondjuk 30-40 százalékos teljesítménykorlátozásra egyetlen napra, az napi szinten több ezer megawattóra kiesett termelést jelent. Nyári csúcsidőszaki tőzsdei áron — amely a HUPX-en jellemzően több tízezer forint megawattóránként — ez könnyen napi több száz millió forintos elmaradt termelési értéket tehet ki, ha az erőműnek piaci áron kellene pótolnia a hiányzó áramot import vagy más forrás bevonásával. Ez a szám nagyságrendi tájékozódásra jó, nem pontos elszámolás — de már ez a nagyságrend is megmutatja, miért mozgósított a kormány szinte minden rendelkezésre álló eszközt.

És valóban mozgósított. Az öbölben megfordított és elhelyezett uszályok terelőhatásának köszönhetően a hűtővíz-csatorna szintje egy-két centimétert már emelkedett, miközben a Duna főmedrében tovább csökkent a víz — ez önmagában is jelzi, mekkora a tét egyetlen centiméterért. A szolnoki légibázisról induló helikopterek 2,5 tonnás betonkockákat süllyesztenek a mederbe. Megnyitották a Ráckevei-Soroksári Duna-ág zsilipjét, ezzel másodpercenként 20 köbméter plusz vizet vezetve a fő ágba, ami Paksnál újabb két centiméteres emelkedést hozhat. A végleges megoldást jelentő fenékküszöb kivitelezése a tervezettnél jóval gyorsabban halad: a korábbi napi 1500 tonna kő helyett most napi 5000 tonna érkezik a helyszínre, és a kivitelezők szerint akár 30 napon belül elkészülhet.

Mibe kerül mindez? Erre sincs hivatalos, nyilvánosan közölt végösszeg — ismét csak a nagyságrendet lehet becsülni. Napi 5000 tonna zúzottkő, katonai helikopteres szállítás, hídfőállás kiépítése a túlparton, éjjel-nappali munkavégzés: ez egy több tízmilliós, inkább százmilliós nagyságrendű napi költségtömeget sejtet, ami egy hónap alatt könnyen milliárdos tétellé nőhet. Ehhez képest elenyésző az az összeg, amibe egy tervezett, időben megkezdett fenékküszöb-építés került volna nyugodt ütemben, közbeszerzési határidőkkel, katonai logisztika nélkül. A válságkezelés mindig drágább, mint a megelőzés — ez nem paksi különlegesség, ez alapszabály.

És itt ér oda a cikk a lényegi kérdéshez, ami fontosabb, mint bármelyik centiméter vagy forint. A Duna kisvizeinek mélyülése nem tegnapi hír. Ez egy évtizede, a klímakutatók és a hidrológusok által rendszeresen jelzett, dokumentált trend: a nyári aszályos időszakok gyakoribbá és mélyebbé válnak, a Duna vízhozama nyáron egyre megbízhatatlanabb. Egy atomerőmű, amelynek működése légzésszerűen függ a hűtővíz rendelkezésre állásától, ezt nem hagyhatta volna figyelmen kívül tíz évig. A fenékküszöb nem egy váratlan természeti csapásra adott válasz — ez egy előre látható, számszerűsíthető kockázatra adott, megkésett válasz. Az, hogy pontosan a tetőzés hetében, tíz centiméteres tartalékkal indul a betonozás, nem a mérnökök hibája — ők most azt csinálják, amit egy ilyen helyzetben lehet, méghozzá gyorsan és hatékonyan. A hiba korábban történt: az energiapolitikai tervezésben, abban a döntésben, hogy ez a beruházás nem kapott prioritást akkor, amikor még bőven volt idő rá.

Ez alól a kritika alól nem ment fel az sem, hogy a kormány mostani reakciója valóban gyors és láthatóan hatásos. Az uszályok terelőhatása napok alatt mérhető eredményt hozott, a zsilipnyitás és a fenékküszöb-építés párhuzamos futtatása racionális válságkezelés. Kapitány István energetikai miniszter szerint az eddigi beavatkozások már stabilizálták a hűtővízellátást, és elkerülhetővé válhat a blokkok teljesítménykorlátozása — ha ez így marad, az a helyszíni szakemberek és a döntéshozók közös érdeme lesz.

Van egy tisztességes ellenérv is, amit meg kell hagyni: krízisben a gyors, ideiglenes beavatkozás gyakran jobb, mint a tökéletes, de lassan megtervezett megoldás. Egy uszályokkal rögtönzött terelőfal, egy hét alatt felpörgetett kőszállítás, egy zsilip azonnali megnyitása — ezek nem a hosszú távú tervezés diadalai, hanem a válságkezelés erényei, és pont ez a fajta rugalmasság az, ami most centiméterekben mérhető eredményt hozott. Ha tíz éve épül meg gondosan kitervezett fenékküszöb, lehet, hogy soha nem kell katonai helikopterekkel betonkockát süllyeszteni a Dunába — de az is lehet, hogy egy lassabb, bürokratikusabb folyamat éppen ezt a nyarat nem érte volna el időben.

A tanulság mégsem ez utóbbi felé mutat. Az aszály többé nem időjárási különlegesség, amit egyszeri intézkedésekkel el lehet simítani — energiapolitikai alapadat, amivel a következő évtizedek tervezésének eleve számolnia kell. Paks ma tíz centiméteren áll, mert a kockázatot tudtuk, csak nem építettünk rá időben. A következő aszályos nyárra már nem lesz mentség, hogy nem lehetett látni előre.