A mérleg nyelve: mit nyer és mit veszít a Tisza-kormány az Alkotmánybíróságon

Hétfőn az Alkotmánybíróság elé kerül a kormány első száz napjának három legsúlyosabb közjogi lépése. Nem az számít, ki hány órát beszélt a parlamentben — hanem hogy a mai kormány mozgástere mennyire szűkíti be a holnapi kormányét, bárki legyen is az.

Augusztus 17-én az Alkotmánybíróság három ügyet tárgyal, amelyek mind ugyanabból a forrásból erednek: a 17. Alaptörvény-módosításból. Sulyok Tamás köztársasági elnök eltávolítása, az alkotmánybírói korhatár visszaállítása, és a képviselői mandátumok tizenkét éves korlátozása. Három különböző terület, egy közös logika: a kormány éppen megszerzett többsége az alkotmányos keretbe ír bele szabályokat. A kérdés nem az, hogy hangos volt-e a folyamat — hangos volt, éppen elég Facebook-poszt és plenáris csörte kísérte —, hanem hogy az eszköz arányban áll-e a problémával, amit állítólag megold.

Kezdjük Sulyok Tamással, mert ez a legtisztább eset a hatalmi logika szempontjából. Magyar Péter már a választás éjszakáján lemondásra szólította fel, majd május végi határidőt szabott. Sulyok nem mozdult, az Alkotmánybírósághoz és a Velencei Bizottsághoz fordult, alkotmányos aggályokat sorolt. Erre jött a válasz: nem politikai nyomás, nem népszavazás, nem is impeachment-eljárás, hanem alaptörvény-módosítás egy konkrét, névre szóló funkció megszüntetésére. Az Alkotmánybíróságnak most pontosan azt kell eldöntenie, hogy egy formailag általános, tartalmában viszont egyetlen emberre szabott aktus belefér-e az alkotmánymódosítás fogalmi körébe, vagy az valójában egy közjogi aktus megkerülése alkotmányozói díszben.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, mert a kritikátlan felháborodás ugyanolyan félrevezető, mint a kritikátlan lelkesedés. Sulyok legitimációs problémája nem a levegőből jött: egy olyan rendszerben választották köztársasági elnökké, amelynek working-je pont az volt, hogy a kétharmados többség szinte minden kulcspozíciót hosszú távra betöltött, s ez a rendezőelv valós demokratikus deficitet termelt. Az az igény, hogy egy vereséget szenvedett politikai rendszer utolsó, hosszú mandátumú tisztségviselői ne akadályozzák a váltást, nem alaptalan. Csakhogy a válasz eszköze — egy alkotmánymódosítás, amely funkciójában egyetlen embert céloz meg — pontosan az a fajta közjogi bravúr, amit korábban épp a rendszer kritikusai kifogásoltak másoknál. Ha ez az érvelés győz az Alkotmánybíróságon, attól kezdve bármely jövőbeli kétharmados többség számára nyitva áll az út, hogy kellemetlen tisztségviselőket „alkotmánymódosítással” távolítson el, függetlenül attól, hogy éppen kinek a színeiben kormányoz.

A második ügy, az alkotmánybírói korhatár, még beszédesebb példa a rövid és hosszú táv közötti feszültségre. A hetven éves felső határ visszaállítása azonnali, kézzelfogható hatással jár: megszűnik Polt Péter és három másik, hetven év feletti alkotmánybíró megbízatása. Ez a kormány számára tiszta nyereség — gyors, azonnali összetételváltás a testületben, éppen akkor, amikor a kormánynak minden oka megvan rá, hogy ne egy előző ciklusban válogatott testülettel nézzen farkasszemet. De a módosítás nem áll meg itt: visszaadja a testületnek a saját elnökválasztás jogát, és tizenkettőről kilenc évre csökkenti a megbízatás hosszát. Ez utóbbi kettő már nem a jelenről szól, hanem minden jövőbeli kormányról — egy rövidebb, kevésbé bebetonozható alkotmánybírói mandátum strukturálisan nehezebbé teszi bármely jövőbeli többség számára, hogy a testületet hosszú távra a saját embereivel töltse fel. Ebben az elemben van tényleg arányosság: egy túltartott, korábbi kétharmados többség által válogatott testület fiatalítása és rövidebb ciklusokra bontása inkább közelít az európai standardhoz, mint távolodik tőle. Ha van a három lépés között olyan, amelyik a probléma súlyához mérten ésszerű eszközt választott, ez az.

A harmadik elem, a képviselői mandátumok tizenkét éves korlátozása, elsőre a legártatlanabbnak tűnik, valójában viszont a legérdekesebb a hatalmi mérleg szempontjából. A szabály azt mondja ki, hogy aki már három ciklusban képviselő volt, a következő választáson nem indulhat. Ez nem old meg azonnali problémát — nem egy konkrét ellenféltől szabadít meg senkit —, hanem előre nyit egy kaput: a jelenlegi hosszú szolgálati idejű képviselők, pártállástól függetlenül, egy választáson belül automatikusan kiesnek, míg a most belépő Tisza-frakció tagjai értelemszerűen érintetlenek maradnak, hiszen az ő órájuk csak most indult el. Ez rövid távon egyértelműen annak kedvez, aki most van hatalmon: kiüríti a szemközti oldal tapasztalt, beágyazott figuráinak sorát, a saját csapatát pedig egyáltalán nem korlátozza — egyelőre. Csakhogy ugyanez a szabály tizenkét év múlva a jelenlegi kormánypárt saját képviselőire is lecsap, ha addigra még mindig hatalmon lesznek. Ez a ritka eset, amikor egy hatalmi lépés önmagára is visszahat: nem csak a ellenfél mozgásterét szűkíti, hanem a sajátját is előre bepakolja egy dobozba, amit csak egy újabb alkotmánymódosítással lehetne kinyitni.

Ha összerakjuk a három ügyet, egy ismerős minta rajzolódik ki. 2011-ben az akkori kétharmados többség az Alaptörvényt és a sarkalatos törvények hálóját arra használta, hogy a saját preferenciáit hosszú távra bebetonozza, olyan szabályokat írva be, amelyeket egy egyszerű többségű utódkormány nem tudott könnyen visszacsinálni. A technika ma más tartalommal, de ugyanazzal a logikával tér vissza: amíg megvan hozzá a többség, érdemes az alkotmányos keretbe írni azt, amit a politikai küzdőtéren nehezebb volna kiharcolni. A különbség, hogy a mostani csomagban van olyan elem, amelyik tényleg szűkíti a jövőbeli hatalom mozgásterét is — nem csak az ellenfélét —, és ez már nem egyszerű győztes-mindent-visz logika.

Az Alkotmánybíróság döntése ezért nem csupán három konkrét ügyben szab irányt, hanem doktrínát teremt: belefér-e az alkotmánymódosítás fogalmába egy név szerint egy emberre szabott aktus, és belefér-e egy olyan szabály, amelynek azonnali, konkrét személyi következménye van. Ha a válasz igen, az az ajtó minden jövőbeli többség előtt nyitva marad, függetlenül a színétől. A legerősebb ellenérv épp ez: még ha a Sulyok- és a Polt-ügy mögött volt is valós legitimációs probléma, az alkotmányt nem szabadna eseti politikai eszközként használni — mert az a gyakorlat, amit most a kormány kritikusai elleneztek 2010 után, most más kézben tér vissza. A száz nap anekdotái elhalványulnak; az, hogy hol húzza meg a testület a határt az alkotmányozás és az egyszeri politikai leszámolás között, éveken át hatni fog — függetlenül attól, ki kormányoz majd akkor.

SZAVAZÁS: Ön szerint arányos válasz volt a három alaptörvény-módosítás a Sulyok- és a korhatár-vitára?

VÁLASZ: Igen, a problémák súlya indokolta a lépéseket

VÁLASZ: Nem, az eszköz túlment a szükséges mértéken

VÁLASZ: Vegyes: van benne jogos elem és túlzás is

VÁLASZ: Megvárom az Alkotmánybíróság döntését, addig nem foglalok állást