Tíz év, ugyanaz a szakasz — és még mindig nincs válasz

Mezőkeresztesen lefújták a falunapot. Ennyi kellett, hogy megértsük, mekkora a baj — miközben tíz éve nem kaptunk választ arra, miért pont ugyanott történt meg újra.

Mezőkeresztesen vasárnap nem szólt a zene. A falu vezetése lemondta a falunapot, azt a néhány órát, amit egy egész évben megtakarítanak maguknak a helyiek. Nem rendelet írta elő, nem is protokoll. Egyszerűen tudták, hogy nem lehet. Néhány száz méterre a lehajtótól tizenkét ember halt meg hajnalban, egy Medjugorjéból hazafelé tartó lengyel zarándokcsoport tagjai. A közösség ösztönösen tette azt, amit ilyenkor tenni kell: elhallgatott. Ez a csend most pontosabban mondja el, mi történt, mint bármelyik hivatalos közlemény.

Mert a hivatalos közlemények egyelőre keveset mondanak. Tudjuk, hogy a busz letért az útról és árokba borult. Tudjuk, hogy a sofőrt őrizetbe vették. Tudjuk, hogy hét ember állapota rendkívül súlyos, negyvenen könnyebben megsérültek. Azt viszont, hogy pontosan mi történt a kanyarban hajnali egykor, egyelőre nem tudjuk — és ezt őszintén be kell vallani, mielőtt bárki messzemenő következtetést vonna le. A vizsgálat nincs lezárva. Lehet, hogy fáradtság volt, lehet műszaki hiba, lehet egy pillanatnyi figyelmetlenség egy hosszú, éjszakai út végén. Ezt a részt nem lehet megspórolni: hogy egy tragédia ugyanazon az útszakaszon történt, mint egy évtizeddel korábbi, önmagában nem bizonyítja, hogy bárki mulasztott. Két baleset közös helyszíne lehet baleseti statisztika, és lehet vakvéletlen is — ezt a különbséget csak a vizsgálat tudja eldönteni, nem egy publicisztika.

De van egy kérdés, amit a vizsgálattól függetlenül fel kell tenni, és amit tíz éve nem tett fel senki elég hangosan. Miért pont ez a szakasz? Tíz évvel ezelőtt, majdnem ugyanott, egy másik busz borult fel, akkor öt ember halt meg. Azóta felnőtt egy gyerek, aki nem emlékszik arra a balesetre, csak a szüleitől hallott róla. És most, ugyanazon a néhány kilométeren, újra összetört egy busz, és megint családok tucatjai kapnak hajnali telefonhívást, amit egy életen át nem felejtenek el. Ha ez a szakasz tíz év alatt kétszer bizonyult végzetesnek ugyanolyan típusú járműveknek, ugyanolyan napszakban, az legalább annyit megérdemel, hogy megkérdezzük: mi történt az első baleset tanulságaival? Volt-e egyáltalán vizsgálat, ami azonosította az okokat? Ha volt, milyen intézkedés következett belőle — sebességkorlátozás, jelzés, útburkolat-felújítás, pihenőhely bővítés? És ha nem történt semmi, azt miért nem tudtuk eddig?

Ez nem vádaskodás. Ez számonkérés — a különbség fontos. A tíz évvel ezelőtti baleset után dolgozó kormányok, önkormányzatok, közútkezelők mind tartoznak egy válasszal, nem azért, mert biztosan hibáztak, hanem mert a nyilvánosságnak joga van tudni, hogy egy halálos balesetek után szokás-e egyáltalán szisztematikusan visszamenni és megnézni, mit lehetne másképp csinálni. Ha a válasz az, hogy a szakaszt megvizsgálták, és semmi rendellenességet nem találtak, azt is meg kell mondani, nyilvánosan, dokumentumokkal. A jelenlegi kormányzat felelőssége most az, hogy ezt a kérdést ne hagyja megválaszolatlanul még egy évtizedig. Ehhez nem kell előre ítélkezni a folyamatban lévő nyomozás felett — de az útszakasz műszaki és biztonsági felülvizsgálatát nem kellene megvárni a vizsgálat lezárásáig. A kettő nem ugyanaz: az egyik azt keresi, ki a felelős ezért a konkrét éjszakáért, a másik azt, hogy van-e olyan tényező a helyszínben, amit egyszerűen ki lehetne küszöbölni, mielőtt megint történik valami.

Közben Mezőkeresztesen az élet nem áll meg, csak lelassul. A helyi tájékoztatás beszámolt arról, kik utaztak a buszon — nevek, arcok, egy zarándoklat résztvevői, akik hazafelé tartottak egy szent helyről. A hozzátartozók Lengyelországban ülnek a telefon mellett, és várják a híreket a hetven kilométerrel arrébb fekvő kórházakból. A budapesti lengyel nagykövetség forródrótot nyitott, Donald Tusk lengyel miniszterelnök különgépet küldött orvosokkal és konzuli munkatársakkal. Magyar Péter telefonon fejezte ki részvétét, megköszönte a magyar mentőalakulatok helyszíni munkáját. Ezek mind helyénvaló, szükséges gesztusok — de egyik sem válaszol arra a kérdésre, amit egy mezőkeresztesi lakos minden bizonnyal fel fog tenni magának, amikor legközelebb elhajt a baleset helyszíne mellett: biztonságos-e most jobban ez az útszakasz, mint tíz éve volt?

A gyász nem statisztika. Egy falunap lemondása nem old meg semmit, nem hoz vissza senkit, és nem old fel egyetlen felelősséget sem. De megmutatja, mire képes egy közösség, amikor tudja, mi a dolga: csendben marad, teret ad, nem tolakszik a saját ünnepével a mások fájdalma elé. Az államnak, a hatóságoknak ugyanezt a fegyelmet kellene tanúsítaniuk a válaszadásban — nem a gyors, megnyugtató mondatokét, hanem a lassú, alapos, dokumentált válaszét. Ha a vizsgálat azt találja, hogy ez a baleset nem volt megelőzhető, azt is mondják ki világosan. De ha kiderül, hogy tíz év alatt lehetett volna tenni valamit ezen a szakaszon, és nem történt semmi, azt a családoknak — a mostaniaknak és a tíz évvel ezelőttieknek is — meg kell tudniuk. Enélkül a csend, amit Mezőkeresztes most a tiszteletből vállal, könnyen átcsaphat abba a csendbe, amit a felelősség hiánya szokott hagyni maga után.