Tizenegy milliárd leckéje

Lehet, hogy minden forint elszámolható — ahogy Kubatov mondja. De az a kérdés, amit ez az ügy felvet, nem könyvelési kérdés: arról szól, mit akarunk a közpénzből épített futballsikerrel kezdeni.

Kezdjük a számoknál, mert a számok nem hazudnak — csak hallgatnak, ha rosszul kérdezünk tőlük.

Tizenegy milliárd kétszáz millió forint. Harmincnyolc igazolás. Egy sporttelep, amely tíz évig nem újult meg, noha huszonöt milliárd közpénz érkezett erre a célra. Ezek Kálnoki-Kiss Attila sportállamtitkár Facebook-bejegyzéséből kiolvasható adatok — nem vádirat, nem ítélet, hanem kérdések sorozata, amelyre a Ferencvárosi Torna Club egyelőre nem adott kielégítő választ.

Fontos ezt az elején leszögezni: a dokumentumok súlyosak, de a vád nem bizonyíték. Kubatov Gábor klubelnök egy zárt fórumon azt mondta, minden forint elszámolható a klubon belül. Ez lehet igaz. Lehetséges, hogy a 2022-es kormányhatározat, amely lehetővé tette a támogatás egy részének működési célú felhasználását, valóban jogalapot adott az igazolási kiadások elszámolásához. A jogrendszerben a látszat és a valóság néha merőben eltér egymástól, és az FTC-nek most meg kell kapnia azt a lehetőséget, hogy fehérre mossa azt, ami feketének látszik.

De adjuk meg Cesárnak, ami Cesáré: a szerkezet maga aggasztó, függetlenül attól, hogy a végén ki nyeri a pert.

Huszonöt milliárd forintot kapott az FTC — nem a futballklubot működtető zrt., hanem az egyesület — azzal a feladattal, hogy felújítja a Vajda Péter utcai, egykori Építők-sporttelepet. Ez nem futballisták vásárlására szánt összeg volt. Stadionra, öltözőkre, edzőpályára szánták, arra a kőbe rakott alapzatra, amelyből — elméletben — az utánpótlás-nevelés és a közösségi sport kinő. Ehelyett egy évtizede semmi sem mozdult, majd 2022-ben jött egy határozat, és az összeg egy része hirtelen játékosigazolásokba csatornázódott.

Lehet ezt jogilag rendbeteni. De erkölcsileg?

Mert itt válik az ügy túl nagyra ahhoz, hogy pusztán a Fradi belügye legyen.

Magyarországon az utánpótlás-futball infrastruktúrájának jelentős hányada még mindig sáros pályákon, rozoga öltözőkben, neon nélküli tornateremszerű csarnokokban vergődik. Ez nem politikai vélemény, ez edzők és szülők mindennapi tapasztalata Miskolctól Mosonmagyaróvárig. Közben a csúcson lévő klubok — és itt nemcsak a Fradiról van szó — milliárdos átigazolási összegeket forgatnak, európai kupák szélső gárdáit szedik szét, hogy saját kereteikbe integrálják a kész portékát.

Ez nem építkezés. Ez vásárlás.

A különbség nem morális finomkodás. Az építkezés évtizedeket vesz igénybe: tehetségazonosítás hatéves korban, edzői kompetencia fejlesztése, pályák, fény, tápanyag és pedagógia. A vásárlás azonnali: kiírsz egy csekket, a csatár jön, gólokat lő, a szurkolók tapsolnak, a tévéreklám megy. A kettő között az a különbség, mint a szőlő ültetése és a bor megvásárlása között: az egyik tájat teremt, a másik pincét tölt meg.

Az FTC az elmúlt másfél évtizedben valóban rendkívüli sporteredményeket ért el. Ez tény, és nem szabad elvennünk tőlük. Bajnokok Ligája-csoportkör, sorozatos bajnoki címek, százezres nézőszámok a Groupama Arénában. A futball üzleti logikájában ez mind teljesítmény. De ha ennek az eredménynek az alapját részben közpénz adta — és nem az ígért módon, nem az ígért célra —, akkor jogos a kérdés: kinek szól ez a siker?

A szurkolónak, aki belép a stadionba? Az adófizetőnek, akinek a pénze bekerült a rendszerbe? Vagy annak a tizennégy éves fiúnak Kispesten, aki képes lenne profi futballistává válni, de a közelében nincs edzői szemmel felismerhető, megfelelően finanszírozott akadémia?

A válasz attól függ, hogy mit tartunk a közpénzből épített sport céljának.

Ha a cél a látványos eredmény — az európai kupaporondon szereplő zászlóshajó, amely egyúttal politikai presztízseszköz is —, akkor a pénz logikusan áramlik oda, ahol a leglátványosabb ROI-t hozza: kész játékosok megvételébe. Ha viszont a cél az, hogy egy generációval később Magyarország önerőből termelje ki a saját labdarúgóit, akkor az utánpótlás-infrastruktúra finanszírozása nem luxus, hanem befektetés.

E két logika közül az állam — legalábbis papíron — az utóbbit vállalta fel, amikor azt mondta: itt van huszonöt milliárd forint a sporttelepre. Az, hogy ez a pénz részben más irányba mozdult, nem csupán könyvelési kérdés. Ez egy stratégiai döntés nyilvánossá vált következménye.

Kálnoki-Kiss Attila most azt várja az FTC-től, hogy igazolja: milyen elnökségi vagy jogszabályi döntés alapján adták tovább a pénzt a zrt.-nek, és miért számolható el futballisták vásárlása infrastruktúrafejlesztés helyett. Ez jogos kérdés, amelyre jogos választ kell kapni. A rendőrségi nyomozás is folyamatban van — és a nyomozati szakasz épp azért létezik, hogy ne a közvélemény, hanem a jog állapítsa meg, történt-e visszaélés.

Ha a Fradi bizonyítani tudja, hogy minden forintot az érvényes jogszabályi keretek között használt fel, akkor a vita legfeljebb a szabályok minőségéről szól majd — arról, hogy a 2022-es kormányhatározat helyes döntés volt-e. Ha nem tudja igazolni, akkor egy klasszikus közpénz-eltérítési üggyel állunk szemben, amelynek felelősei — bárki légyen is az — elszámolással tartoznak.

De van egy harmadik réteg, amelyet a jogi vita árnyékában nem szabad elveszíteni.

A stadion tükör. Ha egy ország csúcsklubjának sikermodellje kizárólag vásárláson alapul, és az ehhez szükséges tőke forrása közvetlen vagy áttételes állami finanszírozás, akkor a tükörben nem egy egészséges sportrendszert látunk. Látunk egy potemkin-futballt: csillogó homlokzatot, mögötte sáros pályákat, alulfizetett edzőket és kiégett fiatal tehetségeket, akik tizennyolc évesen abbahagyják, mert nem volt senki, aki mellettük állt, amikor számított.

Ez nem a Fradi-szurkolóknak szóló ítélet. Nekik szurkolni joguk van, örülni az eredményeknek egészséges emberi reakció. Ez annak a rendszernek szóló kérdés, amely azt ígérte, hogy a közpénzből sport lesz — és most kiderül, hogy talán csak siker lett.

A kettő nem ugyanaz.