A klíma idén nyáron számlát küld — és azt te fizeted a kasszánál

Az európai gazdák "példátlan válságot" kiáltanak, de ez nem agráripari szakzsargon — a francia brokkoliföldhöz és az olasz tejüzemhez vezető lánc vége pontosan a te bevásárlókosarodnál ér ki, forintban kimérve.

Volt egy kényelmes közmegegyezés arról, hogy a klímaváltozás komoly dolog, de elsősorban a jeges-tengeri jegesmedvék, a bangladesi tengerparti falvak és a 2050-es évek emberének problémája. Ez a közmegegyezés idén nyáron csendben, de visszavonhatatlanul összeomlott.

Franciaországban a cukkini termése negyedével, a salátáé harmadával, a borsóé majd felével esett vissza. A brokkoliból hatvan százalékkal kevesebb terem a tavalyinál. Az articsókánál egyes területeken nulla a hozam. A kukoricatermés a mezőgazdasági minisztérium becslése szerint 35 százalékkal zuhan — vissza az 1980-as szintre, negyvenöt évnyi termelékenységi fejlődést törölve el egyetlen aszályos szezonban. Olaszországban a mezőgazdasági területek hatvan százalékát érinti valamilyen fokú szárazság, a tejtermelés húsz százalékkal esett vissza, a szektor összesített kára meghaladja a hárommilliárd eurót. Spanyolországban a gabonatermés régiónként 24-49 százalékkal maradt el a tavalyitól.

Ezek nem klímatudományi modellek kimeneti értékei. Ezek idei termésszámok.

Az összefüggés az európai gazdák válsága és a magyar pénztárca között nem bonyolult, csak általában nem mondják ki hangosan. Az európai zöldség- és gyümölcspiac összefügg: ha Dél-Franciaország nem tud elegendő salátát termelni, a hiányt részben más piacokról pótolják, ami ott áremelkedést okoz, ami végül a régió egész ellátási láncában megjelenik. A tejtermékpiacon hasonló a mechanizmus: az olasz tejtermelés húszszázalékos visszaesése az egész európai mozzarella- és sajtpiacot érinti. Mi importálunk, a forint meg gyenge.

A tojáspiac külön fejezet. A júniusi hőhullám alatt a baromfielhullás miatt naponta körülbelül egymillió tojással kevesebb készült Európában a szokásosnál. Egy nap eltűnik, de ha egy hétig tart, az már polcokat üresít és árakat mozgat. A tojás egyébként tipikusan az az élelmiszer, amelynek drágulása a leggyorsabban és legközvetlenebbül jelenik meg a bevásárlólistán — pontosan mert mindenki vesz belőle, és pontosan mert az ára mindenki fejében ott van referenciapontként.

Van egy részlet, amelyet könnyen figyelmen kívül hagyunk: a hőstressz. A tejelő tehenek 25 fok felett már szenvednek, a tejhozamuk 10-15 százalékkal csökken, a téli takarmánynak szánt széna mennyisége 30 százalékkal marad el a hosszú távú átlagtól. Ez nem közvetlenül a nyári drágulásban jelenik meg — a téli és tavaszi tejtermékárakban fog. A klíma tehát nem egyetlen számlát küld nyáron: részleteket állít ki egész évben.

A legerősebb ellenérv itt az, hogy a globális piac rugalmas, és a kínálat kiesését más termelők pótolják. Ez részben igaz. De egyre kevésbé igaz, mert az aszályok egyre kevésbé lokálisak. Ha egyszerre Franciaország, Olaszország és Spanyolország szenved — ami idén történt —, nincs elég "más termelő" Európán belül, aki simán átveszi a terhelést. A globális tartalékok pedig nem korlátlanok, és más kontinensek is megélik a saját szélsőséges szezonjaikat.

A másik szokásos ellenérv: a gazdák mindig panaszkodnak, a piac mindig kiigazít, az élelmiszerárak hosszú távon csökkennek. Ez historikusan igaz volt. De az a trend arra az időszakra vonatkozik, amelyben az éghajlat viszonylag stabil volt, és az agrotechnikai fejlődés folyamatosan növelte a hozamokat. Ha a termelési feltételek tartósan romlanak, a trend megfordulhat — és nem fokozatosan, hanem szezonról szezonra, minden egyes rossz évvel egy kicsit súlyosabban.

Az alkalmazkodás drága. Az öntözési infrastruktúra kiépítése, a hőségálló fajták kikísérletezése és elterjesztése, a talajvédő gazdálkodási módszerek bevezetése — ezek komoly tőkebefektetést igényelnek, amelyre a legtöbb kis- és közepes méretű gazdaság nem képes egyedül. A francia kormány 145 millió eurós azonnali segélyt ígért az ágazatnak. Ez nem rossz, de töredéke az iparág saját becslése szerinti tényleges kárnak — és főleg: nem épít semmit, csak a lyukat tömí be.

A valódi kérdés nem az, hogy megengedhetjük-e az alkalmazkodást. A kérdés az, hogy megengedhetjük-e, hogy ne alkalmazkodjunk. Az évi terméskiesés — az elmaradt bevétel, az emelkedő élelmiszerárak, az importfüggőség növekedése — valós költség, amely évről évre felmerül és egyre nő. Az öntözés, a fajtaváltás, az agrivoltaics, a talajkarbonizáció mind befektetés, amelynek van megtérülése — szemben az évenkénti válságkezeléssel, amelynek nincs.

Magyarország ebben a képletben kettős szereplő: fogyasztó és termelő egyszerre. Gazdáink ugyanazokat a hőhullámokat élik meg, mint a franciák. A Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetségek évi rendszerességgel jeleznek aszálykárokat — ezek nem külső hírek, hanem hazai valóság. Ugyanakkor az import drágulása közvetlenül hat azokra, akik szupermarketből élnek. A vidéki és a városi érdek itt kivételesen egybeesik: mindkét félnek az lenne jó, ha az európai és a hazai mezőgazdaság az elkövetkező évtizedekben valóban termelőképes maradna.

A Tisza-kormánynak van ebbe beleszólása — de ne várjunk csodát, mert a problémát nem egyetlen nemzeti agrárstratégia oldja meg. Amit egy kormány megtehet: komolyan veszi az öntözési infrastruktúra fejlesztését, az EU-s mezőgazdasági alkalmazkodási alapokat nem szórja szét politikai klientúrán, és nem engedi, hogy a hazai agráripari lobbi a rövid távú támogatásokért cserébe leblokkolja a hosszú távú szerkezetváltást. Ez utóbbi csábítás mindenhol nagy — Párizstól Budapestig.

A klíma nem holnap fenyeget. Idén nyáron számláz. Ezt érdemes úgy olvasni, mint bármely más rezsiszámlát: nem eltűnik, ha nem nézünk rá, hanem nő.