Két üres szék, két féle üresség

Egy nap alatt megüresedett Handó Tünde bírói tisztsége, és lemondott Jancsics Dávid az NVVH-elnökjelöltségről. Az egyik mozgástere nő, a másiké szűkül — érdemes megnézni, kié.

Handó Tünde október 14-én formálisan is megválik attól a bírói tisztségtől, amelyet évek óta amúgy sem gyakorolt — alkotmánybíróvá választása óta szünetelt a szolgálati viszonya. A lépés tehát papírmunka, nem hatalomváltás: az érdemi pozíció, az Alkotmánybíróság tagsága érintetlen marad. Aki azt reméli, hogy ezzel lezárul a 2012 és 2019 közötti OBH-elnökség öröksége — a bírói pályázatok körüli viták, az Országos Bírói Tanáccsal vívott nyílt konfliktus, a felmentési kísérlet, amit annak idején az Országgyűlés söpört le az asztalról —, az téved. A hatáskör, amiért ez az egész vita valaha zajlott, már régen máshol van. Ami most történik, az utolsó formai szál elvágása egy olyan pozícióhoz, ami érdemben évek óta nem létezett.

Jancsics Dávid visszalépése ezzel szemben nem papírmunka, hanem valódi szűkülés — a jelöltek mezőnyéé és azé a koncepcióé, amit ő képviselt volna. A Vagyonvisszaszerzési Hivatal élére most három versenyző maradt: Ligeti Miklós, Unger Anna és a Tisza-frakció jelöltje, Sárvári Nicholas. Jancsics indoklása önmagában is elemzés: szerinte a poszt most nem hosszú távú intézményépítőt kíván, hanem „kérlelhetetlen pitbull” alkatú, ügyészi-nyomozói habitusú vezetőt. Ez a mondat a cikk legkényesebb pontja, és érdemes lassan olvasni.

A vagyonvisszaszerzés jogállami eljárás, nem leszámolás. Ha egy frissen felálló hivatal élére valaki azért nem pályázik tovább, mert úgy látja, a testület — vagy a politikai közeg, amiben mozogna — inkább bosszúra vágyik, mint aprólékos, bizonyítékokra épülő munkára, az fontos jelzés arról, milyen elvárás fogalmazódik meg a poszttal szemben. Nem Jancsics alkalmasságáról szól elsősorban, hanem arról, mit vár a rendszer attól, aki odaül. Ha a kiválasztási folyamat — a bizottsági meghallgatás, a fennmaradó három jelölt profilja — valóban egy „csapjon oda” típusú vezető felé tolódik, az rövid távon lehet politikailag hálás, hosszú távon viszont pontosan azt az intézményi függetlenséget ássa alá, amiért a hivatalt egyáltalán létrehozták.

Itt jön a legerősebb ellenérv, amit nem szabad megkerülni. Aki most türelmet, aprólékos, unalmas jogállami eljárást kér számon a leendő elnökön, azt is meg kell kérdezni: hol volt ez a türelem az elmúlt tizenöt évben? A NER-rendszer kiépülését — amelyről Jancsics maga is kutatóként beszélt, arról, hogy a lakosság érzékeli a rendszerszintű visszaéléseket, és arról, hogy szerinte az állam maga a korrupció legaktívabb szereplője — évekig „türelemmel”, azaz tétlenül nézte a jogállami intézményrendszer nagy része. A pitbull-igény nem a semmiből született: az a válasz arra a tapasztalatra, hogy a lassú, szabályos eljárás önmagában nem állította meg azt, amit meg kellett volna állítania. Aki ma óvatosságra int, annak el kell ismernie, hogy az elmúlt évtized éppen az óvatosság kudarcáról szól sokak számára.

A két történet mégis más logika mentén mozog. Handó esetében egy szimbolikus poszt ürül ki, miközben az érdemi hatalom — az Alkotmánybíróságban — a helyén marad. Jancsics esetében egy még ki sem alakult intézmény induló mezőnye szűkül, és azzal együtt szűkül az esély arra, hogy a hivatal profilja a hosszú távú, rendszerszintű antikorrupciós építkezés felé tolódjon, nem csak az azonnali, látványos ügyek felé. Az egyik ügyben a mozgástér nem is volt igazán ott, ahonnan kivonult. A másikban a mozgástér most dől el: azok kezében, akik a fennmaradó három jelölt közül választanak.

Cui prodest? Handó lemondásából senki sem nyer és senki sem veszít — ez adminisztráció, nem hatalmi átrendeződés. Jancsics visszalépéséből viszont nyer az a koncepció, amelyet a maradó jelöltek testesítenek meg, bárki győzzön is pénteken. Ha a bizottság és a frakciók valóban az „ügyészi-nyomozói habitust” preferálják, az nem véletlen kimenet lesz, hanem tudatos irányválasztás — és pontosan olyan irányválasztás, amit majd évek múlva ugyanúgy elemezni kell, mint most Handó Tünde tizenkilenc éves bírói pályafutásának végét: nem azt nézve, mi volt a szándék, hanem azt, mi maradt utána a helyén.