110 milliárd visszakerült – de mire fogják elkölteni?

A kekvák megszüntetésével 110 milliárd forintnyi vagyon száll vissza a Tudományos és Technológiai Minisztériumhoz. Csak épp azt nem tudni, mi a szabály arra, hogy mi történik vele – és ez a hiány többet mond, mint maga a szám.

Száztíz milliárd forint. Ennyi vagyon kerül vissza az államhoz azzal, hogy tizenhat közérdekű vagyonkezelő alapítvány – köztük az Élvonal Csúcskutatási Alapítvány és a ZalaZONE Alapítvány – július 31-ével megszűnt. Tanács Zoltán tudományos és technológiai miniszter büszkén jelentette be a számot. Csak épp a szám önmagában semmit nem mond arról, mit fog jelenteni ez bárkinek a mindennapjaiban.

Próbáljuk meg lefordítani emberi léptékre. Magyarországon nagyjából négymillió háztartás van. Ha – tisztán a nagyságrend érzékeltetésére, mert erről szó sincs – szétosztanák ezt az összeget minden háztartásra, az fejenként durván 27 500 forintot jelentene. Egy rezsiszámla nagyságrendje. Ez persze nem fog megtörténni, és nem is ez a cél: a pénznek kutatás-fejlesztésbe kellene visszaforognia. De a szám érzékelteti, hogy nem egy jelképes gesztusról van szó, hanem egy egész évre elegendő forrásról egy közepes méretű szakpolitikai területen.

Van egy másik, sokkal beszédesebb összevetés, és ez már a cikk saját adataiból jön ki. A miniszter szerint az alapítványi struktúra megszüntetése önmagában évi 800 millió forint megtakarítást hoz – ez a szám a bürokrácia, az átláthatatlan irányítás leépítéséből származik. Ha ezt vetítjük a most visszakerülő 110 milliárdra, azt kapjuk, hogy a most egy csapásra visszaszerzett vagyon nagyjából 137-szerese az évente ígért megtakarításnak. Vagyis: a strukturális megtakarítás fontos és üdvözlendő, de eltörpül amellett, amiről valójában szó van. A 110 milliárd nem egy hatékonyabb működés mellékterméke, hanem egy egyszeri, jelentős vagyontömeg hazakerülése. A kettőt nem szabad összemosni, még akkor sem, ha ugyanabban a bejelentésben hangzottak el.

Ha kutatói bértáblában gondolkodunk, a kép még élesebb. Ha egy tapasztalt kutató bruttó havi bére – ez szemléltető becslés, nem a hír állítása, hanem saját számítás – nagyságrendileg 800-900 ezer forint körül mozog, akkor 110 milliárd forint elméletileg több mint tízezer kutatóévet fedezne. Ennyi pénzből lehetne fiatal kutatókat hazacsábítani, laborokat felszerelni, több éves kutatási programokat garantáltan finanszírozni úgy, hogy a kutatóknak ne kelljen évente újra pályázniuk a saját fizetésükért. Ez persze csak egy lehetséges felhasználás a sok közül – és pontosan ez a lényeg: hogy jelenleg *bármelyik* felhasználás egyformán elképzelhető, mert a hírben nincs benne a szabály.

És itt érünk a cikk valódi hiányosságához. A bejelentés arról szól, hogy a vagyon *visszakerül* a minisztériumhoz. Arról viszont nem szól, hogy onnantól mi történik vele. Nincs benne, hogy a 62,5 milliárd forintnyi készpénz egy elkülönített, kutatás-fejlesztési célra zárolt keretbe kerül-e, vagy egyszerűen beolvad a minisztérium általános költségvetésébe, ahonnan bármire elkölthető. Nincs benne, hogy az 50 milliárd forintnyi eszközállományt – amiről egyébként nem is tudni pontosan, mit takar: ingatlant, gépeket, részesedéseket – hogyan és milyen ütemben értékesítik vagy hasznosítják, és hogy ebből mikor lesz ténylegesen elkölthető forrás. És nincs benne az sem, hogy lesz-e évenkénti, tételes, nyilvános beszámoló arról, hogy a visszaszerzett vagyonból mennyi ment ténylegesen kutatásra, mennyi működési kiadásra, és mennyi maradt egyszerűen a költségvetés hiányát tompító tartalék.

Ez nem vádaskodás, csak egy egyszerű tény: a mostani bejelentés egy nyitóesemény, nem egy zárás. A vagyon hazakerülése maga nem eredmény – az eredmény az lenne, ha ebből több és jobb kutatás lenne, mérhetően. A miniszter célként fogalmazta meg, hogy a GDP-arányos kutatás-fejlesztési ráfordítás ne csökkenjen, hanem nőjön. Ez helyes cél. De egy célkitűzés és egy elköltési szabály két különböző dolog, és jelenleg csak az előbbi van a nyilvánosság előtt.

A legerősebb ellenérv persze az, hogy türelmetlenség számon kérni valamit, ami néhány hete zajlott le. A vagyon július 31-én került vissza, augusztus végén tartunk – jogos lehet azt mondani, hogy előbb hadd álljon fel az új struktúra, aztán jöhet a számonkérés. Ez igaz is, egy pontig. De a struktúra felállításának pillanata pont a legalkalmasabb arra, hogy a szabályokat lefektessék: mielőtt az első forint elköltésre kerül, nem utána. Ha most, a kezdetekkor nem rögzítik a nyilvános elszámolás rendjét, sokkal nehezebb lesz utólag számonkérni egy már beépült gyakorlatot.

Az is tény, hogy az érintett programok – az Élvonal a tehetséggondozásban, a ZalaZONE a járműipari tesztinfrastruktúrában – nem tűnnek el, hanem állami keretek között folytatódnak. Ez fontos garancia: a szakmai munka nem szakad meg. De a folytonosság a feladatokra vonatkozik, nem a pénzügyi átláthatóságra. Az, hogy egy program tovább fut, nem válasz arra a kérdésre, hogy a mögötte álló vagyon kezelése mennyivel lesz átláthatóbb egy minisztériumi költségvetési soron, mint egy alapítványi kuratóriumban volt.

A kekvák megszüntetése mögötti érvelés – hogy drága, nehezen átlátható, párhuzamos struktúrákat számoltak fel – önmagában védhető és a cikkben is alátámasztott állítás. De az átláthatóság ígérete csak akkor ér valamit, ha az új rendszer is átlátható lesz, nem csak az, amit felszámolt. A 110 milliárd forint most egy mérleg egyik oldaláról a másikra került. A kérdés, amire a következő hónapokban választ kellene kapni, az, hogy ez a mérleg nyilvános lesz-e – tételesen, évente, ellenőrizhetően. Amíg erre nincs válasz, a bejelentés inkább ígéret, mint eredmény.