Kötcse és a testület: két ajtó, ugyanaz a zár

Egy hete azon vitáztunk, ki dönthet arról, mit hallhat a közmédia nézője. Most kiderült: a válasz mindkét oldalon ugyanaz — az, akinek elég keze van a kilincshez.

Két hír érkezett egymás mellé ezen a héten, és bár semmi nem köti össze őket dokumentum szerint, a dramaturgiájuk ikertestvér. Az egyik: szeptember 12-én megint megrendezik a kötcsei pikniket, de idén — a tavalyi rendhagyó élő közvetítéssel szemben — az elhangzó beszédek egyáltalán nem lesznek nyilvánosak. A független sajtó nem juthat be, a Dobozy-kúriához vezető úton érkezőket nem lehet megszólítani. A másik: az Országgyűlés Művelődési Bizottságában a Tisza Párt leszavazta a Független Közmédia Testület mindhárom ellenzéki jelöltjét, mire a KDNP botrányt kiáltott, és a fideszes bizottsági elnök „politikai színháznak” nevezte az egészet.

Két különböző súlycsoport. Az egyik oldalon egy törvény által szabályozott, számonkérhető testületi szavazás, ahol a többség — jelen esetben a Tisza — jogszerűen dönt arról, ki felügyelje a közmédiát. A másikon egy zártkörű pártrendezvény, amelyre a szervező pontosan úgy hívhat vagy zárhat ki bárkit, ahogy egy esküvőre: nem közhatalmi aktus, hanem magánjellegű politikai gesztus. Ezt a különbséget nem szabad elmosni, mert ha elmossuk, éppen azt a fajta felületes kultúrharcos okoskodást gyakoroljuk, amitől ez a cikk is óvna.

De van egy közös reflex, és az izgalmasabb, mint a jogi keret. Mindkét jelenetben ugyanaz a kérdés dönt: kinek van elég ereje ahhoz, hogy meghatározza, mi jelenjen meg a nyilvánosság előtt — és ki használja ezt az erőt arra, hogy inkább kevesebbet mutasson, mint többet. Orbán Viktor tíz éve azért választotta Kötcsét, hogy kontrollált közönség előtt, szűrt kamerák mögött mondja el, amit fontosnak tart. Tavaly, amikor a Tisza egy faluval arrébb tartott saját rendezvényt, a Fidesz válasza a nyitás volt: élőben közvetített mindent, mintha azt üzenné, nincs mit takargatni. Idén, amikor a politikai tér átrendeződött, a válasz a visszazárás. Ez önmagában sokat elmond: a nyilvánosság mértéke nem elvi kérdés volt, hanem taktikai.

A közmédia testület esetében a történet fordítva fut, de a végpont hasonló. A Független Közmédia Testület nevében ott van a szó, ami a tétet jelzi: függetlenség. Az elnevezés azt ígéri, hogy a testület tagjai nem egy politikai akarat kivetülései, hanem szakmai szűrők. Amikor a Tisza — most kormányzó erőként, saját többségével — mindhárom ellenzéki jelöltet elutasítja, azt lehet mondani: ez a demokrácia normális működése, a többség dönt, ahogy eddig is döntött, csak most más kéz van a gombon. Csakhogy ez pontosan az az érv, amit a Fidesz évekig mondott a maga többségéről, és amit az ellenzék — akkor még ellenzékként — folyamatosan vitatott. Szentkirályi Alexandra most azt írja, hogy a testület tagjait Magyar Péter válogatja ki személyesen, és ez „politikai színház”. Nehéz nem észrevenni, hogy ugyanez a mondat 2018-ban is elhangozhatott volna, csak a névcserével.

Ez a csavar a cikk igazi tétje. Nem az számít elsősorban, hogy melyik párt csinálja, hanem hogy a rendszer maga — a médiafelügyelet intézményi architektúrája — úgy van megépítve, hogy bármelyik többség kézbe veheti, és a másik oldal mindig ugyanazzal a joggal kiálthat colluziót. A Független Közmédia Testület nem azért lett vitatott ügy, mert a Tisza rosszindulatú, hanem mert a „függetlenség” szó és a szavazattöbbségi kinevezési mechanizmus között feszültség van, amit semmilyen párt nem oldott fel, csak áthelyezett a saját érdekei szerint. Aki ma diadalittasan mondja, hogy végre nem a Fidesz embere kerül be, annak illik emlékeznie arra a mondatra, amit tavaly Kötcsén meg is fogalmaztak: „semmi nem lesz elfelejtve, minden fel lesz jegyezve, és minden el lesz rendezve.” A hatalomváltás nem törli a mércét, amivel a hatalmat néztük — vagy legalábbis nem kellene, hogy törölje.

A kötcsei zárás ennél kisebb tét, mégis pontosan ide illik, mert megmutatja a reflex nyers, kicsomagolt formáját. Amikor egy politikai szereplő eldönti, hogy a saját beszédét nem engedi nyilvánosság elé, azzal nem sért törvényt, csak elárul valamit a viszonyáról a saját szavaihoz. Van, amit csak a szűk körnek mond, mert a szűkebb közönség előtt másképp fogalmazhat, mint kamerák előtt. Ez emberi, sőt, minden politikai szereplőnél megfigyelhető rutin. De az arányok itt is beszélnek: az a mozgalom, amely egykor a „semmi nem lesz elfelejtve” fenyegetését mondta ki nyilvánosan, most éppen a nyilvánosságtól zárja el a folytatást. A gesztus nem közhatalmi, de tünetértékű — megmutatja, hogy a nyitottság mértéke sosem elvi döntés volt, hanem annak függvénye, kinek áll éppen érdekében a fény.

A legerősebb ellenvetés, amit ez a párhuzam kap, jogos: az egyik esetben jogszabályi keretek között zajló, számonkérhető közhatalmi aktusról van szó, amit a választók és az intézményrendszer utólag is vizsgálhat; a másik egy párt saját rendezvénye, ahová nem jár automatikus belépő senkinek. Nem lehet egy kalap alá venni a kettőt, és aki megteszi, az elhomályosítja a valódi kérdést, ami a testület esetében sokkal súlyosabb: vajon a médiafelügyelet intézménye képes-e valaha kilépni abból a ciklusból, amelyben mindig az aktuális többség szabja a saját arcára a „függetlenség” fogalmát.

De éppen ez az, amiért a két jelenetet érdemes egymás mellett nézni, nem összemosva, hanem egymást megvilágítva. A kötcsei csend egy kis, magánjellegű döntés arról, hogy egy beszéd hallható-e. A testületi szavazás egy nagy, intézményi döntés arról, hogy egy felügyeleti szerv kinek a szemével néz majd a közmédiára. Az egyik tétje egy nyári piknik hírértéke, a másiké évekre szóló intézményi bizalom. De a mögöttük álló ösztön ugyanaz: amíg a nyilvánosság mértéke annak a függvénye, hogy éppen kinek kedvez, a „függetlenség” és a „nyitottság” szavak mindkét oldalon inkább szlogenek marad, mint garanciák.